Tao még életében nem volt féltékeny senkire, hisz ő
egy nagyon visszahúzódó, és kedves srác, de most mégis szinte felemésztette az
a bizonyos „zöld szörnyeteg”. Amikor kihallgatta Min Ah beszélgetését az
Árnnyal – persze nem szándékosan – úgy érezte, hogy hatalmas bűnt követtek el
ellene. Az a szörnyeteg meg akarta ölni őt többször is, és valószínűleg még meg
is fogja próbálni párszor egészen addig még jövő héten össze nem csapnak végleg,
barátnője még is azon gondolkodik, hogy megkímélje-e az életét.
„Hogy
lehetséges egyáltalán, hogy szabadon rohangál?”
– gondolta miközben egy méretes faoszlopot püfölt. Egyik alkalommal olyan
erővel ütötte meg, hogy hallotta, ahogy az ujjaival együtt a fa is összeroppan,
majd ketté is tört az eszköz.
Ugyan régebben is előfordult már, hogy sikerült
eltörnie egy-egy lécet, de az mégsem egy vaskos farönk, ezért egy kissé
meglepődött. Nem is csoda, hogy döbbenten nézte kézfejét, és forgatta szeme
előtt.
- Nem is olyan rossz! – hallotta meg az idős hölgy
hangját háta mögül, ezért megfordult tengelye körül, hogy szembe tudhasson
nézni a nagymamával.
- Hogy érti?
- Már kezdtem megijedni, hogy a képességeid, amiket
természetednél fogva kaptál, valahol elvesztek a semmiben, és az unokámnak
egyedül kell majd megvívnia a csatát, de úgy látszik tévedtem. – sóhajtott fel.
– Attól tartok, hogy meg kell mutatnom azt, amit Min Ah soha sem láthatna.
Igaz, hogy az Őrzőkről semmit nem tudhatunk, de a Kiválasztottról annál többet!
Egy egész ereklyegyűjtemény vár rád azon a hegyen. – mutatott a távolba.
- Ez most komoly? – sokkolt le a fiú. – Ez legalább
30 km-re van innen…
- Pontosan. De ahhoz, hogy megszerezd a fegyvereket…
vagyis, hogy az egyik kiválasszon téged, mint gazdája, kénytelen leszel
végigsétálni az ösvényen, ami oda vezet. – furcsa mód egy kis sárga köves ösvény
jelent meg előtte, mint az Alíz Csodaországban című filmben. – Figyelmeztetlek…
- és, ha eddig nem volt furcsa számára az idős nő, akkor most végképp az lett:
az alakja szép lassan halványodni kezdett, és mire befejezte a mondatát már
csak a hangját lehetett hallani. – az út nem lesz könnyű! Ez a te próbád!
- Ez meg hogy értette?
Vannak azok a bizonyos pillanatok a filmekben,
amikor hangosan gondolkodik a főszereplő, és a nézők már tudják, hogy előbb,
vagy utóbb úgy is megkapja a választ, és nem lesz kellemes a felismerés. Ez a
riposzt előbb érkezett, mint kellett volna. Ahogy Tao rálépett az első kőre az
úton a tér átváltozott egy háborús övezetre hasonlító apokaliptikus vidékre.
Mindenhol elesett harcosok, kardok, és szakadt zászlók – de, hogy ne
maradhasson ki semmi sem - természetesen nem messze tőle egy vulkán fortyogott,
ami kék lávát lövellt ki magából. Miért is lenne itt bármi is normális?
Nagyot sóhajtva szedte össze magát, és minden
bátorságát, majd megindult a távolban lévő zöld folt felé, amit a keresett
hegynek azonosított be. Azonban, ha ismerte volna annyira a nagymamát, mint
barátnője, tudhatta volna, hogy az út feléig sem kell elmennie, mert a helynek
semmi köze az ő próbájához. De mivel ezt ő nem tudta csak halad előre egészen
addig még egy szakadt ruhás katona torkának nem szegezte lándzsáját.
- Hogy kerül ide egy tradicionális kínai harci
öltözetben lévő katona? – csúszott ki a kérdés a száján.
- Nem vagyok katona! – harsogja a férfi mély,
rekedtes hangján. – Én vagyok az első Kiválasztott. Te a leszármazottam vagy.
Egy dinasztiában születtünk. Rokonok vagyunk. – lágyult el egy pillanatra az
ősi harcos hangja.
- Miért vagyok itt, azon kívül, hogy ez az én „nagy
próbám”? – mutogatott macskakörmöket a fiú.
- Miért mutogatsz ilyen furcsákat az ujjaiddal? –
hajtotta oldalra fejét a másik. –
Mindegy is. A kérdésedre a válasz: azért, hogy többet tudj meg rólunk. Ha
meghalsz, akkor örökre itt fogsz kikötni, ahogy mi… nem lesz se menny, se pedig
pokol. Az örökkévalóságig ezen a harcmezőn fogsz bolyongani.
- Miért?
- Mert nem vagy emberi lény. Az emberek üdvözülnek,
vagy pedig örök kárhozatra ítéltetnek, de mi… mi csak itt ragadunk, amíg világ
a világ.
- Hogy érted, hogy nem vagyok ember? Ezt nem értem…
- Te mágikus erővel születtél, egy felsőbb hatalom
rendelte el a születésed évezredekkel az előtt, hogy megfogantál volna.
Valószínűleg nem is létezhetnél, ha nem ezzel a sorssal bíztak volna meg.
- Nem élnék, ha nem…
- Pontosan, ahogy… ki ez a két gyönyörű nőnemű a
fejedben?
- Tessék? Kettő? – kerekednek el szemei.
- A másodikra sokkal többet gondolsz, és… a
gondolataidból is tisztán ki lehet venni az érzelmeid iránta… - hallott meg egy
másik, egyelőre idegen hangot. Bár, ha úgy vesszük, akkor mind idegen volt
számára, mert legalább öten álltak vele szemben. Csak annyit tudott biztosan,
hogy mind ugyanolyanok, mint ő. Kiválasztottak.
„-
Oké! Egyértelműen nem akarlak megütni, mivel egy lány vagy, szóval… - hallotta
meg saját szavait a fiú, és szeme elé tárult egy emlékkép, ami azonnal mosolyt
csalt arcára.
-
Szóval azt akarod, hogy én üssek először? – Min Ah mosolygós hangja egy sóhajt
csalt elő tüdejéből, mert eszébe jutott mennyire összevesztek nem is olyan rég.
Viszont az emléket nem nézhették végig, mert hirtelen váltott a kép. Megragadta
a lányt hátulról, és pörgetni kezdte a levegőben, majd, amikor már kellőképpen
elszédültek, és fájt a hasuk a nevetéstől letette őt, és magához húzta.
Karjaiba zárta, és a fülébe suttogta: Sosem engedlek el!”
- Úgy tűnik, nagyon kötődsz ehhez a lányhoz. –
mosolyodott el a vékonyka testalkattal rendelkező – inkább művésznek, mint
harcosnak tűnő – férfi.
- Ez nem csak kötődés. – sóhajtott fel Tao. – Ez
annál sokkal több! Végzet. De… összevesztünk szóval valószínűleg már úgy sem
számít, hogy én mit gondolok erről.
- Hát… ezt könnyen kideríthetjük. – mosolyodott el a
„művész lelkületű”.
-
Nagyi! – lépett be a konyhába, ahol mindig tartózkodik. – Nem láttad Tao-t? Már
mindenhol kerestem, beszélnem kell vele.
-
Egy ideig most nem jön vissza. – kavargatta meg a ramyun-t. – Mindjárt kész az
ebéd, megterítesz?
-
Hová ment? Nem azt mondtad, hogy nem mehetünk ki? – döbbent le Min Ah.
-
Nem is ment ki… vizsgázik. – ez újabb kérdést vetett fel a lányban.
-
Hol, és miért?
-
Be kell bizonyítania az előző Kiválasztottaknak, hogy alkalmas a küldetésre.
Eltarthat egy ideig.
-
Pontosan mennyi ideig?
-
Egy, vagy két nap… - gondolkodik hangosan a nagymama. – De az is lehet, hogy
három.
- Pontosan hogy tudnám bebizonyítani nektek, hogy
alkalmas vagyok? – fordult az öt elődhöz a fiú.
- Nagyon szép lány! – hagyták teljesen figyelmen
kívül az előbb feltett kérdést. – Sokkal többet kaptál az élettől, mint mi… -
Tao nem értette, hogy képesek ennyire egyszerre beszélni, de végül is, nem ez
volt a legfurcsább, amit látott a mai nap folyamán, szóval szinte már meg sem
hatotta. – Ez azt jelenti, hogy sokkal több veszteni valód is van! Mivel téged
maga a fény választott ki, mi nem mondhatjuk, hogy alkalmatlan vagy a
feladatra, mert valakinek véghez kell vinni a küldetést, de a legvégső
pillanatba fog kiderülni, hogy mi az, amiért képes lennél meghalni. Ez lesz az
a dolog, ami végül felszabadítja a benned rejlő összes erőt, és
legyőzhetetlenné válasz tőle. Minden Kiválasztott, aki eddig elesett a csatába
a kritikus pillanatban nem találta meg ezt a bizonyos dolgot, és végül
vesztett. Az elmúlt nemzedékek Őrzőinek hazugságai ne tévesszenek meg! Mindig
van egy kiskapu, ami végül helyrehozza a dolgokat… csak meg kell találnod!
- Milyen hazugságok? – kérdezett rá a számára
leginkább fontos részletre.
- Nem akarják, hogy a te Őrződ sikerrel járjon, mert
a lelküket elragadta a sötétség. Ha az igazat akarod hallani, el kell utaznod
Kínába és felkeresned Fuu mestert! Ő egy Igazmondó. Bármilyen kérdést teszel
fel neki egy kis fizetségért bármire válaszol.
- Kicsit kezd kirázni a hideg attól, hogy egyszerre
beszéltek… De mivel hozzászoktam, hogy akkor tűnnek el a dolgok, amikor valami
fontosat akarok megtudni, gyorsan felteszem a kérdésem. Hol találom meg az
Igazmondót, és vihetem magammal Min Ah-t?
- Jelenlegi tartózkodási helye Hong Kong
nyomornegyede. Egy lepukkant kétemeletes ház egy elhagyatott sziget közepén. –
Tao azon gondolkodott, hogy milyen jól körbehatárolták neki a helyet, amit
valószínűleg napokig kereshetnek majd, mert a főváros hatalmas. – Javasoljuk,
hogy a lányt is vidd magaddal. Sok mindent ő is tisztábban lát majd.
- Ennél jobban nem tudnák megkavarni az életem?
Eddig egy viszonzatlan szerelemtől szenvedtem, de legalább nem volt semmi
hazugság az életemben, ami csak bonyolultabbá tenné. Miért nem lehet egyszerű?
- Megmenteni a világot sosem volt egyszerű! –
lassanként minden alak eltünedezett, és a kert is visszaállt az eredeti
alakjára. Ismét Min Ah otthonában találta magát; nagyot sóhajtott, majd a házba
ment.
Amikor belépett az ajtón a lány rögtön a nyakába
vetette magát. Tao olyan szorosan ölelte magához barátnőjét, mintha sosem
akarná elengedni – és ez valóban így is volt, de csak képletesen. Arcát a lány
nyakába fúrta és mélyen szippantotta be annak illatát; mindig emlékezni akart
rá, még akkor is, ha már nem lesz mellette – mert ez is előfordulhat.
- Aggódtam érted! – hallotta meg a súgott szavakat.
- Hah. Hiányoztál. Sajnálom, hogy kiborultam…
egyszerűen…
- Idióta voltál! – nevetett aprót. – Csak
elgondolkodtam valamin… ez minden! Ha már az életem kockáztatom, magától
értetődik, hogy más lehetőségeket is mérlegelek. – távolodik el a fiútól.
- Tudom. De akkor is… egy olyan sráccal, hogy
versenyezhetnék? – hajtotta le fejét a fiú.
- Versenyezni? Lökött vagy? – tette karba kezeit Min
Ah. – Tao-yah… téged választottalak, és bármikor téged is választanálak, ha
feltennék a nagy kérdést. De nem fogják, mert ez egyértelmű. – forgatta meg
szemeit. Kicsit tetszett neki, hogy a barátja féltékeny, azonban az egyáltalán
nem, hogy kételkedett a kapcsolatukban. – Ha bánt, akkor csak megverem, és
ennyi! – rántotta meg vállát, majd rámosolygott a fiúra, aki ettől elpirult.
- Öhm… lehet, hogy hirtelen jön ez a kérdés, de…
eljönnél velem Kínába? Meg kell keresnünk egy Igazmondót, aki elmond mindent,
amit tudni szeretnénk. – vakargatta tarkóját.
- Olyan cuki vagy, amikor előjön a félénk éned, de
akkor sem tudunk kimenni innen! – húzta el száját.
- Kapunk egy kis „túlvilági” segítséget az
elődeimtől. – villantotta meg mosolyát. Azt a mosolyt, amibe Min Ah hatodik
osztályban beleszeretett.
- De csak, ha elmondod, mi folyik itt… az elődeid is
jönnek? – mutatott a Kiválasztott háta mögé.
- Oh, ti itt?
- Úgy tűnik, segítenünk kell téged az úton, de más
valószínűleg nem lát minket. – magyarázták egyszerre a harcosok.
- Nagyon ijesztő ez az egyszerre beszélős dolog. –
hajolt közelebb társához.
- Nekem mondod? Egy egész monológot hallhattam
végig! – nevették el magukat, majd megindultak a kapu felé.
- Összeillenek nem? – csúszott ki a művészlélek,
azaz az utolsó Kiválasztott száján ez a mondat.
- A végzetnek nagy ereje van. Kíváncsi vagyok mi
lesz ezzel a két fiatallal! – mondta az első, s egy kis résen közösen egy
lyukat nyitottak meg, ahol mindenki kisurrant. Hogy mit tudnak meg az
Igazmondótól? Az egyelőre mindkettőjük előtt rejtély volt, de nem sokáig maradt
így…