10. Fejezet

Változás; gyakorlatilag minden változik körülöttük, és ez ellen semmit sem tudunk tenni, úgy mint a vészjósló jelek ellen sem, amit a természet küld nekünk, de nem tekintünk nekik nagy jelentőséget, mert el vagyunk foglalva a saját rohanó életünk  hirtelen érkező impulzusaival, és teljesen figyelmen kívül hagyunk minden egyéb lehetséges létformát. De ez alakalommal talán figyelni kellett volna az udvaron keresztül rohanó fekete macskára, és a nyomott légkörre, amit a szél tolt maga előtt - erre szokták azt mondani, hogy vihar előtti csend; egyetlen madár sem csicsergett a fákon. Lehet, hogy igaz az állítás, miszerint csak azokat a dolgokat vesszük észre, amik majd kiszúrják a szemünket; ha valami hiányzik, az már fel sem tűnik, főleg, ha ez ember olyan boldog, mint amilyen most Min Ah és Tao.
Egy teljesen idilli kép tárulhat elénk, ha benézünk az egyik szobába. A fiú épp felkapta a lányt, és megpörgette a levegőben, mert az vesztett a kártyajátékban, amit a nagymamával játszottak. Akárki akármit mond, az öreg hölgy mindig is értett a kártya forgatásához, szóval gyakorlatilag verhetetlen volt benne. Ezért is nem szeretett volna vele játszani az Őrző, mert pontosan tudta, hogy neki esélye sincs nyerni.
- Emberi élet… mennyi csodát rejt. – suttogta az éjszakának a frissen szabadult Árny. Bármennyire is lenyűgözte őt az, ami a szeme elé tárult, tudta, hogy hamarosan akarata ellenére fogja lerombolni az egészet; és még ott volt az a furcsa hirtelen keletkezett düh a testében, amitől kedve támadt volna egy hatalmasat lekeverni a bent lévő hímneműnek. Bizony… féltékeny volt, ezért inkább útnak indult. Hogy hová? Oda, ahol először pillantotta meg, hogyan száll ki az élet az emberekből, és hogy mekkora fájdalmat hagynak maguk után.

A főút mellett nyugodtan sétálva halad, hisz tudta, az egyszerű emberek nem látják őt – ahhoz a létezése túl felfoghatatlan egy olyan elmaradt gondolkodású agynak, mint amivel a halandók rendelkeznek; szóval megvolt a véleménye a „fajról.” Ezek egészen addig lekötötték a figyelmét még meg nem érkezett a céljához; leült az út szélén lévő beton elválasztóra, és hagyta, hogy az emlékek magával ragadják.

Olyan hirtelen történt. Egyáltalán nem számított rá, hogy ő azon a napon ki fog tudni törni az évtizedek óta tartó fogságból, de mégis megtörtént. Szembesült a technikai fejlődés egyik borzalmával – az autóval, ugyanis pontosan az autópálya közepén kötött ki. Egy jármű épp felé tartott, ezért úgy érezte meg kell védenie magát – minimális varázserejével egy védőburkot képzett maga köré, aminek az lett a következménye, hogy a kocsi mellette állt fejre az úton. Az Árny oldalra döntött fejjel figyelte az eseményeket; fogalma sem volt róla, hogy mi fog történni, hisz sosem találkozott még az Őrzőn, és a Kiválasztotton kívül más emberi lénnyel – de még az a kettő sem nevezhető átlagos embernek, szóval ezért aztán végképp tudatlannak érezte magát.
A kocsiból egy órán át semmi hang nem hallatszódott ki, azonban akkor az egyik alak megmozdult – kicsatolta az övét, így a tetőre zuhant.

- Mindenre úgy emlékszem, mintha tegnap lett volna… - lépett a döbbent Min Ah elé, aki nem tudta hová tenni a hallottakat, és látottakat. „Mit keres ő itt?” – harsogott fejében a gondolat, de a válasz sehogy sem akart megérkezni, így inkább a hívatlan vendégnek szegezte a kérdést:
- Miért vagy itt, és hogyan? – lépett egyet hátra.
- Nem kell félned tőlem… - jelent meg előtte a több ezer éves „fiú”. – Téged sosem bántanálak. Az első vagy, aki miatt megdobbant a szívem… - döntötte oldalra fejét a szokásos módon, és végigsimított az Őrző arcán, aki ettől összerezzent.
- Hogy érted?
- Amióta csak éltem… az alatt a hosszú idő alatt egyet sem dobbant a szívem, mintha nem is lett volna. Azonban, amikor végigfolyt az a könnycsepp az arcodon, valami történt… itt a mellkasomban – rakta kézfejét az említett területre. – Hirtelen dobogni kezdett…
- Miért?
- Mert találkoznom kellett veled! Annyi évszázadon át vártam arra az Őrzőre, akivel találkoznom kell, hogy végre véget vethessek ennek az egésznek… Miért várattál meg 2000 évig? Miért nem jöttél hamarabb?
- Miért kellett volna hamarabb jönnöm? Hogy mehess a saját utadra, és ott pusztíts, ahol csak akarsz? – villantott rá dühös szemeket.
- Hát nem érted? Annyira rossz, hogy ilyen színben ítélsz meg… csak mert az őseid egyedül azon az éjszakán láttak engem, de te nem! Most még nem uralkodik el felettem a sötétség, és veszi át az irányítást; most én vagyok! Jong In… a srác… vagy férfi, aki egyszerűen csak szeretne veled lenni.

- Azt mondtad… Jong In? – akadt el a lélegzete egy pillanatra.
- Igen… azért lehet ismerős ez a név, mert álmaidban mindig így szólítottál… már hat éve. Pedig meg sem mondtam a nevem… kitaláltad azt a nevet, amit évezredek óta senki sem használ, ha engem említ meg… az embert, aki az egész mögött rejtőzik, és arra vár, hogy végre valaki szabadon engedje őt…
- Én lennék az a valaki, aki szabadon enged téged? Azt hiszed, hogy ostoba vagyok? – ragadta meg a fiú gallérját dühében.
- Nem akarok kedvemre pusztítani, ha erre vagy kíváncsi… egyszerűen meg akarok halni… elmenni végre. – hámozta ki magát a lány karjaiból, és elterült az ágyon. – olyan sokat éltem már… éltem! Elég erős túlzás ezt mondani. Inkább csak léteztem. Egyetlen örömöm a hosszú évszázadok után ez a pár év, ami szinte eltörpül a többi mellett.
- Miért pont ezek?
- Mert végigkísérhettem az életed egy kis részét. Ha neked fájt, nekem is. Ha szomorú voltál, én is. Ha szerelmes voltál, én halálosan féltékeny! – nevetett fel egy kissé. – Most pedig, hogy boldog vagy azzal a sráccal… ismét féltékeny; nagyon!
- Te vagy az Árny… miért pont engem akarnál? Megkaphatsz bárkit rajtam kívül az egész világon. – értetlenkedik Min Ah.
- Épp azt akarom, amit sosem kaphatok meg… - jelent meg hirtelen előtte a fiú; karjait válla köré fonta, így megölelte őt. – Ez az első alkalom, hogy ilyet érzek… - sóhajtott fel. – Görcsben van a gyomrom, ami elég kellemetlen, de egyben ki is ugranék a bőrömből a boldogságtól, ha megtehetném… - bújt még szorosabban a lányhoz, és utolsó szavait már a nyakába motyogta. – Hogy lehet valami egyszerre ilyen jó, és ilyen kellemetlen?
- Minden rosszban van valami jó, és minden jóban van valami rossz. Jing-jang… - kezd bele a magyarázatba. – Ha kapsz valami jót az élettől, lehet, hogy elveszítesz valamit, ami fontos számodra, és ez fordítva is igaz. Ha elvesznek tőled valami nagyon fontosat – például meghal valaki, aki közel állt hozzád – lehet, hogy találsz egy igaz barátot. Ilyen egyszerű… - mondta, de ez idő alatt egy percre sem fordult meg a fejében, hogy el kéne löknie magától a másikat. Ebben a pillanatban nekik itt-, és így kell lenniük.
- Az emberi élet tele van furcsa dolgokkal… - távolodott el a lánytól, de csak annyira, hogy láthassa annak szemeit. – De mindközül a legfurcsább, az, ami talán a legfontosabb is… az a dolog, ami összeköt két embert; a szerelem. Ennél bonyolultabbat ég sosem láttam… minden olyan egyszerű lehetne, de a szerelem bekavar a számításokba, felrúgja a lehetetlen, és megteremt valamit, amiről senki sem hitte, hogy megvalósítható.
- Hüha… jó sokat tudsz a szerelemről, és teljes mértékben igazad van. Mindig azt hisszük, hogy a magunk urai vagyunk, és senki sem irányíthat minket, egészen addig még nem találkozunk azzal a személlyel, aki egy szempillantás alatt bolygat fel mindent… onnantól kezdve, vagy a figyelméért, vagy pedig a szeretetéért küzdünk. Az emberek teljes mértékben elvesznek, ha szerelemről van szó, még akkor is ha tagadják. Ez így megy… nem hiába mondják, hogy a szerelem vak, megbolondulunk tőle. – kézmozdulatokkal demonstrálta, hogy csak viccelődik.
- Észrevetted, hogy, amikor megjelenek, először mindig rettegsz tőlem, de aztán, beszélni kezdek, ez teljesen eltűnik, és helyette csak… barátkozol? – vett le egy könyvet a polcról.
- Nem… ez nem így… - gondolkodik hangosan, de reménytelen; be kell ismernie, hogy az Árnynak – vagyis Jong In-nek igaza van. – Mert nem olyan vagy, mint a naplókban, és a feljegyzésekben. Ez hogy lehet?
- Mert csak a Vörös Hold alatt változom át szörnyeteggé. Csak akkor vagyok „Az Árny”. Előtte csak… csak egy egyszerű 2000 éves mágus, aki be van zárva egy kalickába, amiből nem tud szabadulni… pedig elég lenne, ha csak akkor zárnának be, amikor eluralkodik rajtam a gonosz.
- Mit akarsz tőlem? Mit tegyek? – vette ki a kezéből a könyvet, és rakta vissza a helyére.
- Meg kell ölnöd… Ideje véget vetni ennek a szenvedésnek! Vess véget neki! Indokot is adok rá… a szüleid halála nem baleset volt… meg akartam ölni őket! – suttogta a lány fülébe, és eltűnt egy fekete köd formájában.
Magára hagyta a döbbent Min Ah-t, aki nem tudott mit kezdeni a helyzettel. Először jó, aztán rossz, aztán pedig újra jó… mi baja van Jong In-nek? A srác, aki az álmaiban szerepelt a beszélgetés elején lévőre hasonlított, de a végén már csak egy hasonmása volt a valódi énjének… miért?
Meg kell ölnie ezt a fiút? A srácot, akinek fogalma sincs az életről, és a jelek szerint az egyetlen ember, akihez kötődik az a második legnagyobb ellensége a világon? Mégis, hogy tudna ilyet tenni, ha egyszer… másképp vert a szíve, amint meglátta?
Kétségek kezdték el gyötörni a küldetésével kapcsolatban; vajon tényleg jó ötlet megölni őt, vagy bezárni, amikor a Vörös Hold után évtizedekig teljesen ártalmatlan? Oly sok megválaszolatlan kérdése van, da ahogy az lenni szokott, minden a kritikus pillanatban dől majd el. Él vagy hal; bezárják vagy kiengedik… minden ott, és akkor fog eldőlni.

- Hallottam mindent! – nyitott be Tao a szobába. – Eszedbe se jusson megkímélni ezt a szörnyeteget! Ő ölte meg a szüleidet, és még ki tudja hány családtagodat az elmúlt évszázadokban! – lépett hozzá nagyon közel a fiú; most látta először őt ilyen ingerültnek. – Hogy gondolkozhatsz el rajta, hogy a másik utat választod?
- A másik utat? Milyen utat Tao? – emelte meg a hangját. – Semmilyen utat nem választok, egyszerűen csak megkérdeztem, miért van itt! Mégis miért kiabálsz velem?
- Mindketten tudjuk, hogy mi jár a fejedben, de most elmondom, nem hagyom, hogy megvalósítsd! – bökött mutatóujjával az Őrzőre, aztán kiviharzott a szobából. Az idilli pillanatok ebben a pillanatban szálltak el, és helyét átvette egy olyan szituáció, ahol három különböző szív húzott három felé. Mi lesz itt…