12. Fejezet - Utolsó körök/1.

A reménytelennek tűnő kutatás végül eredményt hozott a kis csapat számára. Teljesen véletlenül egy idős nő meghallotta a kérdést, amit Tao egy férfinek tett fel a negyed zsúfolt piacán. Az almát áruló hölgy pedig csupa jó szívvel még térképet is rajzolt a kis csapatnak. A Kiválasztott diadalittas arccal sétált útitársai elé, és lengette meg a kis cetlit – tegyük hozzá, hogy a két kamaszon kívül semelyiküket sem látják.

- olyan rossz, hogy nem beszélem a mandarint. – szomorkodott Min Ah. - Olyan feleslegesnek érzem magam…

- Te? Felesleges? – karolta át vállát a fiú. – Az soha.

- Most hazudsz! – bökte oldalba társát, aki ettől elengedte őt.

- Rágalom! – érezte, hogy itt nem győzhet ezért inkább témát váltott. – Egész nap jártuk az utcákat… találjuk meg azt a fickót, és essünk túl a vallatáson, mert kifutunk az időből. – intézte szavait mindenkinek, miközben a térképet vizslatta – tanácstalanul. Nem volt az a tipikus túrázó alkat, ezért nem is nagyon tudta olvasni a térképet. Ráadásul a néni nagyon kacifántosan vázolta fel az irányt. – Ezt én nem értem! – sóhajtott fel. A csapatnyi ős körbevette őt, és megpróbálták megfejteni a firkát, de még a negyedik – azaz legokosabb sem tudott mit kezdeni az oda írt dolgokkal.

- Ezen nem lehet kiigazodni. – oldalra döntött fejjel adta a többiek tudtára, hogy még ő sem tudja megfejteni. Min Ah ekkor döntött úgy, hogy beszáll a kis kupaktanács beszélgetésébe.

- Add ide Tao-yah! – nyújtotta kezét a fiú elé, aki kénytelen-kelletlen átadta neki a lapot. – Ne már, srácok! – nevetett egy keveset, majd megfordította a papírt, megfordult tengelye körül, és elindult az ellenkező irányba. - Gyertek már! – kiabált hátra. Célirányosan lépdelt a poros kis-utcák labirintusában, míg végül egy kihalt részre érkeztek meg.

- Biztos tudod, hogy merre kell mennünk? – szólalt meg a művész lélekkel megáldott Ős.

- Nyugi. – mosolygott a kérdezőre. – Sokat túráztam régen apukámmal.

- Oh, akkor minden meg van oldva! – csapta össze tenyerét az első. – Már csak az a kérdés, hogy mi az a túra?

- Az… - nevetett fel hangosan Min Ah. – Az egy modern kori kifejezés a „séta az erdőben” mondatra. Túl hosszú, ezért kitalálta valami okos, hogy hívjuk túrának. Ezért hívják így. – magyarázta, és mivel látta, hogy a mellette sétálónak értelem csillant meg a szemében, nem is magyarázta tovább. – Megérkeztünk! – kiáltott fel diadalmasan. – A csajok mindig megoldják a krízishelyzeteket! – bokszolt a levegőbe, amin Tao csak mosolygott.

- Mázli, hogy itt vagy! – mondta, s miközben elsétált mellette azt súgta a fülébe, hogy – Nagyon sexy vagy, amikor irányítasz. – Zitao még sikeresen elmenekült az őt megcélzó jobb horgos elől, s így elsőként léphetett be a keresett helyiségbe.

Az ajtó csikorogva adta meg magát a vendégeknek, s amint beljebb sétáltak az hangosan be is csapódott, amitől Min Ah kicsit erősebben kapaszkodott meg barátja karjában. Még két lépés után hirtelen gyulladtak meg az egész folyosó két szélén végigrakott gyertyák, és fáklyák. Olyan volt, mintha már várták volna őket. S ez valóban így is volt.

A folyosó végére érve egy hatalmas ebédlőben kötöttek ki, ahol minden személynek egy-egy tányér, és pohár volt kirakva, valamiféle narancsszínű löttyel.

- Ez meg mi? – simított végig az egyik pohár szélén a művészlélek ős, és értetlenül nézett körbe. Az egész hely olyan előkelőnek tűnt; soha senki nem hitte volna el, ha azt mondják itt bizony valaki luxuskörülmények között él.

- A helyedben nem nyúlnék semmihez barátom. Legalábbis addig, még meg nem győződünk róla, hogy nekünk van iderakva. A múlt tapasztalatai alapján… valószínűleg igen, de várjuk ki a végét. – mondta a katonai öltözetbe bújt figura.

- Várjunk! Itt nyolc teríték van. De mi csak heten vagyunk. – torpant meg a harmadik Kiválasztott.  Minden jelenlévő számolgatni kezdte a tányérokat.

-  Nem akarlak elkeseríteni, de ez kilenc. – pislogott kettőt a negyedik.

- Úgy értettem, hogy a vendéglátón kívül nyolc! – húzta ki az egyik neki tetsző széket, s lehuppant rá, fárasztó volt számára ez a sok mászkálás, ugyanis elég lusta típus volt.

Ahogy ezt tisztázták ajtónyitásra lettek figyelmesek. Min Ah mindent lassított felvételben látott. Az ajtó nyikorogva adta meg magát az érkezőnek, aki nagy mosollyal arcán lépett be, hisz pontosan tudta, hogy kik várnak majd rá odabent.

Megpillantva Tao-t azon nyomban hozzásietett; az sem érdekelte, hogy kivel illetlen, vagy kivel nem. Fenn akarta tartani azt a képet, amit az évek során a pandaszemű barát kialakított róla.

- Luhan, mit keresel itt? – ölelte meg őt a másik. Minden valaha élt kiválasztott értetlenül nézte, ahogy az Őrző minden izmát megfeszítve bámulja az érkezőt. Eszébe jutottak azok a szavak, amiket a fejéhez vágott, minden tette, és elképzelése róla, ezért képtelen volt őt szívélyesen fogadni, ahogy azt Tao elvárta volna tőle. Min Ah tudta, hogy ő a pasija legjobb barátja, de azt is,hogy egyáltalán nem olyan, mint amilyenek ezekben a percekben mutatja magát. Minden porcikáját elöntötte a gyűlölet, és a harag, de mielőtt nekiesett volna az álszenten mosolygó fiúnak belépett a feltételezett Igazmondó.

- Üdv eme szerény falak között, már vártalak titeket! – az asztal mellé sétált, kihúzta a széket, s leült. – Foglaljatok helyet! – tárta szét karjait, mosollyal az arcán. Ő volt az egyetlen olyan – az Őrzőt kivéve -, akit Luhan viselkedése nem tudott becsapni. Pontosan tudta, hogy milyen is az Érző.

- Ez a hely egyáltalán nem mondható szerénynek Uram! – mondta Luhan. „Persze, hogy magára kell vonnia a figyelmet!” –futott végig az Őrző agyán a gondolat, ami csak még dühösebbé tette. Bár ezt már az is kiváltotta belőle, hogy a fiú ott ül vele szemben, s pontosan tudja, hogy most is az érzelmei között turkál. Élvezi, hogy ilyeneket válthat ki belőle.

- Igaz, ami igaz, az évek alatt sikerült elég varázserőt összegyűjtenem, így a mai, és a holnapi nap folyamán is ilyen gyönyörű lesz belülről az én kis hajlékom. De aztán újra a régi lesz! Nem pazarolok el felesleges energiákat, hiszen még vissza is kell térnem a következő alkalomra. – mosolygott nyugtatólag Min Ah-ra, aki viszonozta ezt a gesztust, hisz nagyon jólesett neki a figyelmesség ezen formája. Úgy érezte kiárad testéből minden harag, és csak a nyugalom marad; kizárta Luhan képességeit, és

tekintetét Tao-ra emelte, aki nagy csillogó szemeivel figyelte őt; nagyot dobbant szíve, és képes lett volna ott rögtön a fiú nyakába ugrani, de türtőztette magát, ráér, akkor, ha minden véget ért. –Tudom miért vagytok itt. Mindannyiótokban megfogalmazódott néhány kérdés, amire a válasz a következő lesz: Mindig van valami, ami végül felborítja azt a nagyon jól felépített rendszert. A ti időtökben, ez nem más, minthogy találkoztatok az Árnnyal, mielőtt még átvette volna a teste felett az irányítást a Sötétség. Ezért bizonytalanok lettetek és úgy gondoljátok tennetek kéne valamit, bár sem Tao,sem pedig Min Ah nem ismerné be ezt. Mindketten ugyan azt gondoljátok. Miért kell ilyen nehéz terhet cipelnünk? Tényleg meg kéne ölnünk? És, ha ez nem sikerül, akkor megint be kell zárnunk évszázadokra? Mindketten tudjátok a válaszokat is, ezért nem kell kimondanom. Azonban a ti helyzeteteket még bonyolítja az is, hogy az a fiú megtapasztalt valami olyasmit, amit még eddigi hosszú élete során soha. Min Ah-yah… tudod miről beszélek, mert már biztos elmondta neked. – a lány erre csak bólintani tudott. Hogy ne lett volna tisztában vele, amikor ez miatt még mindig feszültség van közte és Tao között? – Nem firtatom tovább, mert sejtem, hogy ez milyen hatással van Taora, szóval… van itt még valaki, akinek üzenetem van. Mindenki gondolja végig a mondandóm, és mérlegeljen magában, ha esetleg ő lenne az a személy. Tehát, ha bizonyos fokig rosszat akarunk a másiknak, mert úgy érezzük elvett tőlünk valami fontosat,az még mondhatni rendben van. De az, hogy megpróbáljuk minél inkább megkeseríteni az életét, és a boldogsága útjába állni azt már sajnos én sem tudom elviselni. Ezért kell ezt itt megemlítenem. Senki nem vett el tőle semmit, csak boldog. A rosszindulat inkább maradjon meg azoknak, akik tényleg keresztbe akarnak tenni a számára fontos személynek. – mivel mindenki magában feldolgozta épp a dolgokat az Igazmondó tekintetét Luhanéba fúrta; így akarta tudatni, hogy egyértelműen neki szólt az utolsó pár mondat.  – Látom mindenki befejezte a vacsorát! Ez jó hír! – csapta össze tenyerét a férfi. – Az emeleten találtok szobákat. Mindenkinek van egy-egy. Jóéjszakát! – felállt és kisétált az étkezőből.

- Ez… most honnan tudjam, hogy bízhatok-e a nagyiban, vagy sem? Egyáltalán nem adott választ semmire! – bosszankodott a lépcsőn felfelé lépkedő Min Ah oldalán Tao-val, aki nagyon mélyen gondolataiba volt merülve.

- Valójában megadta a választ… Azt mondta mélyen legbelül mind tudjuk a válaszokat, csak félünk szembenézni velük. Te is tudod, csak nem akarod belátni. Abban reménykedsz, hogy az Igazmondó megcáfolná az elméleted, de valójában egyetért vele. Ha okosan gondolod végig… logikus. – mondta a háta mögül ezt a mélyenszántó bölcsességet az ötödik ős. Bármennyire azt akarta mondani, hogy rosszul gondolja nem tudta ezt tenni, mert igaz volt minden egyes szó, ami csak szomorúvá tette őt, hisz mostantól nem bízhat nagyanyja szavaiban.

-Héj, - húzta magához Tao, miután már mindenki kiválasztotta a szobáját, és magukra hagyta őket. – egész eddig azon agyaltam, hogy nem féltékenynek kéne lennem, hanem büszkének rád. – nyomott puszit barátnője arcára.

- Miért? – pislogott kettőt, hisz nem értette mit akar neki mondani a fiú.

- Annyira fantasztikus vagy, hogy még egy kétezer éves gonoszt is magadba bolondítottál! Belegondolva, hogy nekem ilyen barátnőm van… nem is rád, hanem magamra kéne büszkének lennem! – húzta ki magát csípőre tett kézzel, és felemelt orral Tao; annyira vicces látvány volt ez, hogy a lányból kitört a nevetés, majd a fiú is követte őt. – De mivel látom, hogy fáradt vagy, már megyek is. Aludj jól, és ha bármi van… a szomszédban vagyok! – bújt vissza még a résnyire nyitott ajtón, és lopott egy csókot barátnőjétől.

Bár még egyikük sem gondolt bele, de alig két nap és szembe kell nézniük az ellenséggel.

Az ellenséggel, aki most is azt figyeli, hogy milyen boldogok is az emberek abban a világban, amiből ő valószínűleg semmit sem fog megtapasztalni.

11. Fejezet - Még több titok, és hazugság?

Tao még életében nem volt féltékeny senkire, hisz ő egy nagyon visszahúzódó, és kedves srác, de most mégis szinte felemésztette az a bizonyos „zöld szörnyeteg”. Amikor kihallgatta Min Ah beszélgetését az Árnnyal – persze nem szándékosan – úgy érezte, hogy hatalmas bűnt követtek el ellene. Az a szörnyeteg meg akarta ölni őt többször is, és valószínűleg még meg is fogja próbálni párszor egészen addig még jövő héten össze nem csapnak végleg, barátnője még is azon gondolkodik, hogy megkímélje-e az életét.

„Hogy lehetséges egyáltalán, hogy szabadon rohangál?” – gondolta miközben egy méretes faoszlopot püfölt. Egyik alkalommal olyan erővel ütötte meg, hogy hallotta, ahogy az ujjaival együtt a fa is összeroppan, majd ketté is tört az eszköz.

Ugyan régebben is előfordult már, hogy sikerült eltörnie egy-egy lécet, de az mégsem egy vaskos farönk, ezért egy kissé meglepődött. Nem is csoda, hogy döbbenten nézte kézfejét, és forgatta szeme előtt.

- Nem is olyan rossz! – hallotta meg az idős hölgy hangját háta mögül, ezért megfordult tengelye körül, hogy szembe tudhasson nézni a nagymamával.

- Hogy érti?

- Már kezdtem megijedni, hogy a képességeid, amiket természetednél fogva kaptál, valahol elvesztek a semmiben, és az unokámnak egyedül kell majd megvívnia a csatát, de úgy látszik tévedtem. – sóhajtott fel. – Attól tartok, hogy meg kell mutatnom azt, amit Min Ah soha sem láthatna. Igaz, hogy az Őrzőkről semmit nem tudhatunk, de a Kiválasztottról annál többet! Egy egész ereklyegyűjtemény vár rád azon a hegyen. – mutatott a távolba.

- Ez most komoly? – sokkolt le a fiú. – Ez legalább 30 km-re van innen…

- Pontosan. De ahhoz, hogy megszerezd a fegyvereket… vagyis, hogy az egyik kiválasszon téged, mint gazdája, kénytelen leszel végigsétálni az ösvényen, ami oda vezet. – furcsa mód egy kis sárga köves ösvény jelent meg előtte, mint az Alíz Csodaországban című filmben. – Figyelmeztetlek… - és, ha eddig nem volt furcsa számára az idős nő, akkor most végképp az lett: az alakja szép lassan halványodni kezdett, és mire befejezte a mondatát már csak a hangját lehetett hallani. – az út nem lesz könnyű! Ez a te próbád!

- Ez meg hogy értette?

Vannak azok a bizonyos pillanatok a filmekben, amikor hangosan gondolkodik a főszereplő, és a nézők már tudják, hogy előbb, vagy utóbb úgy is megkapja a választ, és nem lesz kellemes a felismerés. Ez a riposzt előbb érkezett, mint kellett volna. Ahogy Tao rálépett az első kőre az úton a tér átváltozott egy háborús övezetre hasonlító apokaliptikus vidékre. Mindenhol elesett harcosok, kardok, és szakadt zászlók – de, hogy ne maradhasson ki semmi sem - természetesen nem messze tőle egy vulkán fortyogott, ami kék lávát lövellt ki magából. Miért is lenne itt bármi is normális?

Nagyot sóhajtva szedte össze magát, és minden bátorságát, majd megindult a távolban lévő zöld folt felé, amit a keresett hegynek azonosított be. Azonban, ha ismerte volna annyira a nagymamát, mint barátnője, tudhatta volna, hogy az út feléig sem kell elmennie, mert a helynek semmi köze az ő próbájához. De mivel ezt ő nem tudta csak halad előre egészen addig még egy szakadt ruhás katona torkának nem szegezte lándzsáját.

- Hogy kerül ide egy tradicionális kínai harci öltözetben lévő katona? – csúszott ki a kérdés a száján.

- Nem vagyok katona! – harsogja a férfi mély, rekedtes hangján. – Én vagyok az első Kiválasztott. Te a leszármazottam vagy. Egy dinasztiában születtünk. Rokonok vagyunk. – lágyult el egy pillanatra az ősi harcos hangja.

- Miért vagyok itt, azon kívül, hogy ez az én „nagy próbám”? – mutogatott macskakörmöket a fiú.

- Miért mutogatsz ilyen furcsákat az ujjaiddal? – hajtotta oldalra fejét a másik.  – Mindegy is. A kérdésedre a válasz: azért, hogy többet tudj meg rólunk. Ha meghalsz, akkor örökre itt fogsz kikötni, ahogy mi… nem lesz se menny, se pedig pokol. Az örökkévalóságig ezen a harcmezőn fogsz bolyongani.

- Miért?

- Mert nem vagy emberi lény. Az emberek üdvözülnek, vagy pedig örök kárhozatra ítéltetnek, de mi… mi csak itt ragadunk, amíg világ a világ.

- Hogy érted, hogy nem vagyok ember? Ezt nem értem…

- Te mágikus erővel születtél, egy felsőbb hatalom rendelte el a születésed évezredekkel az előtt, hogy megfogantál volna. Valószínűleg nem is létezhetnél, ha nem ezzel a sorssal bíztak volna meg.

- Nem élnék, ha nem…

- Pontosan, ahogy… ki ez a két gyönyörű nőnemű a fejedben?

- Tessék? Kettő? – kerekednek el szemei.

- A másodikra sokkal többet gondolsz, és… a gondolataidból is tisztán ki lehet venni az érzelmeid iránta… - hallott meg egy másik, egyelőre idegen hangot. Bár, ha úgy vesszük, akkor mind idegen volt számára, mert legalább öten álltak vele szemben. Csak annyit tudott biztosan, hogy mind ugyanolyanok, mint ő. Kiválasztottak.

„- Oké! Egyértelműen nem akarlak megütni, mivel egy lány vagy, szóval… - hallotta meg saját szavait a fiú, és szeme elé tárult egy emlékkép, ami azonnal mosolyt csalt arcára.

- Szóval azt akarod, hogy én üssek először? – Min Ah mosolygós hangja egy sóhajt csalt elő tüdejéből, mert eszébe jutott mennyire összevesztek nem is olyan rég. Viszont az emléket nem nézhették végig, mert hirtelen váltott a kép. Megragadta a lányt hátulról, és pörgetni kezdte a levegőben, majd, amikor már kellőképpen elszédültek, és fájt a hasuk a nevetéstől letette őt, és magához húzta. Karjaiba zárta, és a fülébe suttogta: Sosem engedlek el!”

- Úgy tűnik, nagyon kötődsz ehhez a lányhoz. – mosolyodott el a vékonyka testalkattal rendelkező – inkább művésznek, mint harcosnak tűnő – férfi.

- Ez nem csak kötődés. – sóhajtott fel Tao. – Ez annál sokkal több! Végzet. De… összevesztünk szóval valószínűleg már úgy sem számít, hogy én mit gondolok erről.

- Hát… ezt könnyen kideríthetjük. – mosolyodott el a „művész lelkületű”.

- Nagyi! – lépett be a konyhába, ahol mindig tartózkodik. – Nem láttad Tao-t? Már mindenhol kerestem, beszélnem kell vele.

- Egy ideig most nem jön vissza. – kavargatta meg a ramyun-t. – Mindjárt kész az ebéd, megterítesz?

- Hová ment? Nem azt mondtad, hogy nem mehetünk ki? – döbbent le Min Ah.

- Nem is ment ki… vizsgázik. – ez újabb kérdést vetett fel a lányban.

- Hol, és miért?

- Be kell bizonyítania az előző Kiválasztottaknak, hogy alkalmas a küldetésre. Eltarthat egy ideig.

- Pontosan mennyi ideig?

- Egy, vagy két nap… - gondolkodik hangosan a nagymama. – De az is lehet, hogy három.

- Pontosan hogy tudnám bebizonyítani nektek, hogy alkalmas vagyok? – fordult az öt elődhöz a fiú.

- Nagyon szép lány! – hagyták teljesen figyelmen kívül az előbb feltett kérdést. – Sokkal többet kaptál az élettől, mint mi… - Tao nem értette, hogy képesek ennyire egyszerre beszélni, de végül is, nem ez volt a legfurcsább, amit látott a mai nap folyamán, szóval szinte már meg sem hatotta. – Ez azt jelenti, hogy sokkal több veszteni valód is van! Mivel téged maga a fény választott ki, mi nem mondhatjuk, hogy alkalmatlan vagy a feladatra, mert valakinek véghez kell vinni a küldetést, de a legvégső pillanatba fog kiderülni, hogy mi az, amiért képes lennél meghalni. Ez lesz az a dolog, ami végül felszabadítja a benned rejlő összes erőt, és legyőzhetetlenné válasz tőle. Minden Kiválasztott, aki eddig elesett a csatába a kritikus pillanatban nem találta meg ezt a bizonyos dolgot, és végül vesztett. Az elmúlt nemzedékek Őrzőinek hazugságai ne tévesszenek meg! Mindig van egy kiskapu, ami végül helyrehozza a dolgokat… csak meg kell találnod!

- Milyen hazugságok? – kérdezett rá a számára leginkább fontos részletre.

- Nem akarják, hogy a te Őrződ sikerrel járjon, mert a lelküket elragadta a sötétség. Ha az igazat akarod hallani, el kell utaznod Kínába és felkeresned Fuu mestert! Ő egy Igazmondó. Bármilyen kérdést teszel fel neki egy kis fizetségért bármire válaszol.

- Kicsit kezd kirázni a hideg attól, hogy egyszerre beszéltek… De mivel hozzászoktam, hogy akkor tűnnek el a dolgok, amikor valami fontosat akarok megtudni, gyorsan felteszem a kérdésem. Hol találom meg az Igazmondót, és vihetem magammal Min Ah-t?

- Jelenlegi tartózkodási helye Hong Kong nyomornegyede. Egy lepukkant kétemeletes ház egy elhagyatott sziget közepén. – Tao azon gondolkodott, hogy milyen jól körbehatárolták neki a helyet, amit valószínűleg napokig kereshetnek majd, mert a főváros hatalmas. – Javasoljuk, hogy a lányt is vidd magaddal. Sok mindent ő is tisztábban lát majd.

- Ennél jobban nem tudnák megkavarni az életem? Eddig egy viszonzatlan szerelemtől szenvedtem, de legalább nem volt semmi hazugság az életemben, ami csak bonyolultabbá tenné. Miért nem lehet egyszerű?

- Megmenteni a világot sosem volt egyszerű! – lassanként minden alak eltünedezett, és a kert is visszaállt az eredeti alakjára. Ismét Min Ah otthonában találta magát; nagyot sóhajtott, majd a házba ment.

Amikor belépett az ajtón a lány rögtön a nyakába vetette magát. Tao olyan szorosan ölelte magához barátnőjét, mintha sosem akarná elengedni – és ez valóban így is volt, de csak képletesen. Arcát a lány nyakába fúrta és mélyen szippantotta be annak illatát; mindig emlékezni akart rá, még akkor is, ha már nem lesz mellette – mert ez is előfordulhat.

- Aggódtam érted! – hallotta meg a súgott szavakat.

- Hah. Hiányoztál. Sajnálom, hogy kiborultam… egyszerűen…

- Idióta voltál! – nevetett aprót. – Csak elgondolkodtam valamin… ez minden! Ha már az életem kockáztatom, magától értetődik, hogy más lehetőségeket is mérlegelek. – távolodik el a fiútól.

- Tudom. De akkor is… egy olyan sráccal, hogy versenyezhetnék? – hajtotta le fejét a fiú.

- Versenyezni? Lökött vagy? – tette karba kezeit Min Ah. – Tao-yah… téged választottalak, és bármikor téged is választanálak, ha feltennék a nagy kérdést. De nem fogják, mert ez egyértelmű. – forgatta meg szemeit. Kicsit tetszett neki, hogy a barátja féltékeny, azonban az egyáltalán nem, hogy kételkedett a kapcsolatukban. – Ha bánt, akkor csak megverem, és ennyi! – rántotta meg vállát, majd rámosolygott a fiúra, aki ettől elpirult.

- Öhm… lehet, hogy hirtelen jön ez a kérdés, de… eljönnél velem Kínába? Meg kell keresnünk egy Igazmondót, aki elmond mindent, amit tudni szeretnénk. – vakargatta tarkóját.

- Olyan cuki vagy, amikor előjön a félénk éned, de akkor sem tudunk kimenni innen! – húzta el száját.

- Kapunk egy kis „túlvilági” segítséget az elődeimtől. – villantotta meg mosolyát. Azt a mosolyt, amibe Min Ah hatodik osztályban beleszeretett.

- De csak, ha elmondod, mi folyik itt… az elődeid is jönnek? – mutatott a Kiválasztott háta mögé.

- Oh, ti itt?

- Úgy tűnik, segítenünk kell téged az úton, de más valószínűleg nem lát minket. – magyarázták egyszerre a harcosok.

- Nagyon ijesztő ez az egyszerre beszélős dolog. – hajolt közelebb társához.

- Nekem mondod? Egy egész monológot hallhattam végig! – nevették el magukat, majd megindultak a kapu felé.

- Összeillenek nem? – csúszott ki a művészlélek, azaz az utolsó Kiválasztott száján ez a mondat.

- A végzetnek nagy ereje van. Kíváncsi vagyok mi lesz ezzel a két fiatallal! – mondta az első, s egy kis résen közösen egy lyukat nyitottak meg, ahol mindenki kisurrant. Hogy mit tudnak meg az Igazmondótól? Az egyelőre mindkettőjük előtt rejtély volt, de nem sokáig maradt így…