12. Fejezet - Utolsó körök/1.

A reménytelennek tűnő kutatás végül eredményt hozott a kis csapat számára. Teljesen véletlenül egy idős nő meghallotta a kérdést, amit Tao egy férfinek tett fel a negyed zsúfolt piacán. Az almát áruló hölgy pedig csupa jó szívvel még térképet is rajzolt a kis csapatnak. A Kiválasztott diadalittas arccal sétált útitársai elé, és lengette meg a kis cetlit – tegyük hozzá, hogy a két kamaszon kívül semelyiküket sem látják.

- olyan rossz, hogy nem beszélem a mandarint. – szomorkodott Min Ah. - Olyan feleslegesnek érzem magam…

- Te? Felesleges? – karolta át vállát a fiú. – Az soha.

- Most hazudsz! – bökte oldalba társát, aki ettől elengedte őt.

- Rágalom! – érezte, hogy itt nem győzhet ezért inkább témát váltott. – Egész nap jártuk az utcákat… találjuk meg azt a fickót, és essünk túl a vallatáson, mert kifutunk az időből. – intézte szavait mindenkinek, miközben a térképet vizslatta – tanácstalanul. Nem volt az a tipikus túrázó alkat, ezért nem is nagyon tudta olvasni a térképet. Ráadásul a néni nagyon kacifántosan vázolta fel az irányt. – Ezt én nem értem! – sóhajtott fel. A csapatnyi ős körbevette őt, és megpróbálták megfejteni a firkát, de még a negyedik – azaz legokosabb sem tudott mit kezdeni az oda írt dolgokkal.

- Ezen nem lehet kiigazodni. – oldalra döntött fejjel adta a többiek tudtára, hogy még ő sem tudja megfejteni. Min Ah ekkor döntött úgy, hogy beszáll a kis kupaktanács beszélgetésébe.

- Add ide Tao-yah! – nyújtotta kezét a fiú elé, aki kénytelen-kelletlen átadta neki a lapot. – Ne már, srácok! – nevetett egy keveset, majd megfordította a papírt, megfordult tengelye körül, és elindult az ellenkező irányba. - Gyertek már! – kiabált hátra. Célirányosan lépdelt a poros kis-utcák labirintusában, míg végül egy kihalt részre érkeztek meg.

- Biztos tudod, hogy merre kell mennünk? – szólalt meg a művész lélekkel megáldott Ős.

- Nyugi. – mosolygott a kérdezőre. – Sokat túráztam régen apukámmal.

- Oh, akkor minden meg van oldva! – csapta össze tenyerét az első. – Már csak az a kérdés, hogy mi az a túra?

- Az… - nevetett fel hangosan Min Ah. – Az egy modern kori kifejezés a „séta az erdőben” mondatra. Túl hosszú, ezért kitalálta valami okos, hogy hívjuk túrának. Ezért hívják így. – magyarázta, és mivel látta, hogy a mellette sétálónak értelem csillant meg a szemében, nem is magyarázta tovább. – Megérkeztünk! – kiáltott fel diadalmasan. – A csajok mindig megoldják a krízishelyzeteket! – bokszolt a levegőbe, amin Tao csak mosolygott.

- Mázli, hogy itt vagy! – mondta, s miközben elsétált mellette azt súgta a fülébe, hogy – Nagyon sexy vagy, amikor irányítasz. – Zitao még sikeresen elmenekült az őt megcélzó jobb horgos elől, s így elsőként léphetett be a keresett helyiségbe.

Az ajtó csikorogva adta meg magát a vendégeknek, s amint beljebb sétáltak az hangosan be is csapódott, amitől Min Ah kicsit erősebben kapaszkodott meg barátja karjában. Még két lépés után hirtelen gyulladtak meg az egész folyosó két szélén végigrakott gyertyák, és fáklyák. Olyan volt, mintha már várták volna őket. S ez valóban így is volt.

A folyosó végére érve egy hatalmas ebédlőben kötöttek ki, ahol minden személynek egy-egy tányér, és pohár volt kirakva, valamiféle narancsszínű löttyel.

- Ez meg mi? – simított végig az egyik pohár szélén a művészlélek ős, és értetlenül nézett körbe. Az egész hely olyan előkelőnek tűnt; soha senki nem hitte volna el, ha azt mondják itt bizony valaki luxuskörülmények között él.

- A helyedben nem nyúlnék semmihez barátom. Legalábbis addig, még meg nem győződünk róla, hogy nekünk van iderakva. A múlt tapasztalatai alapján… valószínűleg igen, de várjuk ki a végét. – mondta a katonai öltözetbe bújt figura.

- Várjunk! Itt nyolc teríték van. De mi csak heten vagyunk. – torpant meg a harmadik Kiválasztott.  Minden jelenlévő számolgatni kezdte a tányérokat.

-  Nem akarlak elkeseríteni, de ez kilenc. – pislogott kettőt a negyedik.

- Úgy értettem, hogy a vendéglátón kívül nyolc! – húzta ki az egyik neki tetsző széket, s lehuppant rá, fárasztó volt számára ez a sok mászkálás, ugyanis elég lusta típus volt.

Ahogy ezt tisztázták ajtónyitásra lettek figyelmesek. Min Ah mindent lassított felvételben látott. Az ajtó nyikorogva adta meg magát az érkezőnek, aki nagy mosollyal arcán lépett be, hisz pontosan tudta, hogy kik várnak majd rá odabent.

Megpillantva Tao-t azon nyomban hozzásietett; az sem érdekelte, hogy kivel illetlen, vagy kivel nem. Fenn akarta tartani azt a képet, amit az évek során a pandaszemű barát kialakított róla.

- Luhan, mit keresel itt? – ölelte meg őt a másik. Minden valaha élt kiválasztott értetlenül nézte, ahogy az Őrző minden izmát megfeszítve bámulja az érkezőt. Eszébe jutottak azok a szavak, amiket a fejéhez vágott, minden tette, és elképzelése róla, ezért képtelen volt őt szívélyesen fogadni, ahogy azt Tao elvárta volna tőle. Min Ah tudta, hogy ő a pasija legjobb barátja, de azt is,hogy egyáltalán nem olyan, mint amilyenek ezekben a percekben mutatja magát. Minden porcikáját elöntötte a gyűlölet, és a harag, de mielőtt nekiesett volna az álszenten mosolygó fiúnak belépett a feltételezett Igazmondó.

- Üdv eme szerény falak között, már vártalak titeket! – az asztal mellé sétált, kihúzta a széket, s leült. – Foglaljatok helyet! – tárta szét karjait, mosollyal az arcán. Ő volt az egyetlen olyan – az Őrzőt kivéve -, akit Luhan viselkedése nem tudott becsapni. Pontosan tudta, hogy milyen is az Érző.

- Ez a hely egyáltalán nem mondható szerénynek Uram! – mondta Luhan. „Persze, hogy magára kell vonnia a figyelmet!” –futott végig az Őrző agyán a gondolat, ami csak még dühösebbé tette. Bár ezt már az is kiváltotta belőle, hogy a fiú ott ül vele szemben, s pontosan tudja, hogy most is az érzelmei között turkál. Élvezi, hogy ilyeneket válthat ki belőle.

- Igaz, ami igaz, az évek alatt sikerült elég varázserőt összegyűjtenem, így a mai, és a holnapi nap folyamán is ilyen gyönyörű lesz belülről az én kis hajlékom. De aztán újra a régi lesz! Nem pazarolok el felesleges energiákat, hiszen még vissza is kell térnem a következő alkalomra. – mosolygott nyugtatólag Min Ah-ra, aki viszonozta ezt a gesztust, hisz nagyon jólesett neki a figyelmesség ezen formája. Úgy érezte kiárad testéből minden harag, és csak a nyugalom marad; kizárta Luhan képességeit, és

tekintetét Tao-ra emelte, aki nagy csillogó szemeivel figyelte őt; nagyot dobbant szíve, és képes lett volna ott rögtön a fiú nyakába ugrani, de türtőztette magát, ráér, akkor, ha minden véget ért. –Tudom miért vagytok itt. Mindannyiótokban megfogalmazódott néhány kérdés, amire a válasz a következő lesz: Mindig van valami, ami végül felborítja azt a nagyon jól felépített rendszert. A ti időtökben, ez nem más, minthogy találkoztatok az Árnnyal, mielőtt még átvette volna a teste felett az irányítást a Sötétség. Ezért bizonytalanok lettetek és úgy gondoljátok tennetek kéne valamit, bár sem Tao,sem pedig Min Ah nem ismerné be ezt. Mindketten ugyan azt gondoljátok. Miért kell ilyen nehéz terhet cipelnünk? Tényleg meg kéne ölnünk? És, ha ez nem sikerül, akkor megint be kell zárnunk évszázadokra? Mindketten tudjátok a válaszokat is, ezért nem kell kimondanom. Azonban a ti helyzeteteket még bonyolítja az is, hogy az a fiú megtapasztalt valami olyasmit, amit még eddigi hosszú élete során soha. Min Ah-yah… tudod miről beszélek, mert már biztos elmondta neked. – a lány erre csak bólintani tudott. Hogy ne lett volna tisztában vele, amikor ez miatt még mindig feszültség van közte és Tao között? – Nem firtatom tovább, mert sejtem, hogy ez milyen hatással van Taora, szóval… van itt még valaki, akinek üzenetem van. Mindenki gondolja végig a mondandóm, és mérlegeljen magában, ha esetleg ő lenne az a személy. Tehát, ha bizonyos fokig rosszat akarunk a másiknak, mert úgy érezzük elvett tőlünk valami fontosat,az még mondhatni rendben van. De az, hogy megpróbáljuk minél inkább megkeseríteni az életét, és a boldogsága útjába állni azt már sajnos én sem tudom elviselni. Ezért kell ezt itt megemlítenem. Senki nem vett el tőle semmit, csak boldog. A rosszindulat inkább maradjon meg azoknak, akik tényleg keresztbe akarnak tenni a számára fontos személynek. – mivel mindenki magában feldolgozta épp a dolgokat az Igazmondó tekintetét Luhanéba fúrta; így akarta tudatni, hogy egyértelműen neki szólt az utolsó pár mondat.  – Látom mindenki befejezte a vacsorát! Ez jó hír! – csapta össze tenyerét a férfi. – Az emeleten találtok szobákat. Mindenkinek van egy-egy. Jóéjszakát! – felállt és kisétált az étkezőből.

- Ez… most honnan tudjam, hogy bízhatok-e a nagyiban, vagy sem? Egyáltalán nem adott választ semmire! – bosszankodott a lépcsőn felfelé lépkedő Min Ah oldalán Tao-val, aki nagyon mélyen gondolataiba volt merülve.

- Valójában megadta a választ… Azt mondta mélyen legbelül mind tudjuk a válaszokat, csak félünk szembenézni velük. Te is tudod, csak nem akarod belátni. Abban reménykedsz, hogy az Igazmondó megcáfolná az elméleted, de valójában egyetért vele. Ha okosan gondolod végig… logikus. – mondta a háta mögül ezt a mélyenszántó bölcsességet az ötödik ős. Bármennyire azt akarta mondani, hogy rosszul gondolja nem tudta ezt tenni, mert igaz volt minden egyes szó, ami csak szomorúvá tette őt, hisz mostantól nem bízhat nagyanyja szavaiban.

-Héj, - húzta magához Tao, miután már mindenki kiválasztotta a szobáját, és magukra hagyta őket. – egész eddig azon agyaltam, hogy nem féltékenynek kéne lennem, hanem büszkének rád. – nyomott puszit barátnője arcára.

- Miért? – pislogott kettőt, hisz nem értette mit akar neki mondani a fiú.

- Annyira fantasztikus vagy, hogy még egy kétezer éves gonoszt is magadba bolondítottál! Belegondolva, hogy nekem ilyen barátnőm van… nem is rád, hanem magamra kéne büszkének lennem! – húzta ki magát csípőre tett kézzel, és felemelt orral Tao; annyira vicces látvány volt ez, hogy a lányból kitört a nevetés, majd a fiú is követte őt. – De mivel látom, hogy fáradt vagy, már megyek is. Aludj jól, és ha bármi van… a szomszédban vagyok! – bújt vissza még a résnyire nyitott ajtón, és lopott egy csókot barátnőjétől.

Bár még egyikük sem gondolt bele, de alig két nap és szembe kell nézniük az ellenséggel.

Az ellenséggel, aki most is azt figyeli, hogy milyen boldogok is az emberek abban a világban, amiből ő valószínűleg semmit sem fog megtapasztalni.