13, Fejezet - Utolsó körök/ 2.

A sötét villában egy árnyék suhan végig az éjszakában. Próbál minél csendesebb lenni, hogy ne keltse fel a már szundító alakokat, hisz nem akar nagy fejhajtást; egyszerűen csak beszélnie kell az Őrzővel.  Valami nagyon fontos dologról.

Óvatosan nyúlt a kilincshez, amit megvilágított a már majdnem telihold fénye, mely a szemben lévő ablakon áradt be. Lassan lenyomta, s besurrant a szobába. Az ágyhoz sétálva kissé elveszett a látványban, de ki kellett szakadni a gyönyörűséges lány okozta bűvöletből.

Leült az ágyra, és a mutatóujját végig húzta Min Ah takaró alól kilógó karján. A lágy érintéstől összerezzent, de nem ébredt fel, ezért a behatoló ajkaira egy halvány mosoly kúszott.

- Annyira tökéletes vagy… - suttogta ez éjszakának ezeket a szavakat. – Min Ah! –fogta meg a lány karját, mert bár nem akarta, mindenképp fel kellett ébresztenie. Az alvó szemei hirtelen pattantak fel, s meredt bele a nagy fekete szemekbe, amik még a sötétségben is ragyogtak.

- Te meg mit keresel itt? – álmos, rekedt hangja megdobogtatta a másik szívét.

- Egy szívességet szeretnék kérni tőled… - hajolt közelebb, hogy minden halkan kimondott szavát tisztán értse. – Meg kell ölnöd engem. – hajolt közvetlenül a lány füléhez. Ezek olyan szavak, amiket nem mondhat ki hangosan.

- Bármi is történt a múltban… én nem akarlak megölni. Lehet, hogy közöd volt a szüleim halálához, de… én nem akarok gyilkos lenni. – háborodott fel az Őrző.

- Min Ah… te vagy az első emberi lény, akit megpillantottam… neked is kell az utolsónak lened…

- Ezt meg mégis, hogy érted? – rázta meg a fejét hitetlenül, hisz fogalma sem volt róla mire akart célozni az Árny.

- Úgy négy éve lehetett… akkor hagyhattam el először a börtönöm.  Amikor legutoljára kijöttem, akkor még nem volt ilyen fejlett a technika, ezért nem is értettem, hogy miért van ennyi világító masina, azon a furcsa kőből készült úton. Tehát megvédtem magam. Az autó, ami felém tartott átrepült a másik sávba, és percekig semmi más nem történt. Körülbelül olyan 10 perc telhetett el, amikor meghallottam egy hangot. Egy olyan hangot, amit azóta se tudtam elfelejteni, s ezért még a mai napig is mindig figyelem azt a lányt. Kikecmeregtél az ajtón, a tetejére fordult autót pedig ott hagytad. Megfogtad a telefonodat, és tárcsáztál. Kihívtad a mentőket, majd amikor a hívás megszakadt sírni kezdtél. Ez a hang számomra olyan volt, mintha egy nagyon szomorú zongoraszó lenne, de elkezdtem aggódni… hisz a fejedből ömlött a vér, de te nem is figyeltél rá. Szólni szerettem volna, hogy már úgy is mindegy, magad miatt aggódj, de nem hallottál meg. Azonban a szüleid láttak engem. Azt hitték én vagyok az angyal, aki elviszi őket a mennybe, de végül megérkezett egy másik lány, és ő vitte el őket. Azt mondták ne legyél szomorú, mert már egy jobb helyre tartanak… nem értettem. Milyen helyről álmodnak az emberek? Hová akarnak eljutni? De aztán felszálltak az égbe. Csodálatos volt.

Megérkezett a mentőautó, de amikor hozzád értek, te elvesztetted az eszméleted, ezért rögtön be is vittek a kórházban. Emlékszem mindenre! Emlékszem, hogy senkihez sem szóltál, hogy milyen szomorú voltál, láttam mit tettél a pszichológushoz, aki egy kis javulást ért el nálad, de aztán ismét a szótlanságba menekültél. Arra is, hogy a nagymamádhoz rohantál, amint megláttad, és sírni kezdtél. Olyan furcsa voltszámomra. Az volt az első alakalom, hogy láttam mit élnek át az emberek, ha valaki meghal, akit szeretnek. Aztán jött az az idő, amikor elkezdtél kimászni a gödörből. Láttam, hogyan jössz egyre jobban helyre, és hogyan teszed túl magad az egészen. A két szememmel kísértem végig milyen, amikor egy ember elesik, aztán pedig talpra áll. Az első mosolyod még mindig megdobogtatja a szívem, és mivel tudom, hogy milyen fontos neked Tao… őt sem tudnám bántani. Egyszerűen csak meg kell ölnötök, és véget vetni az egész évszázadokon át húzódó legendának.

- Ott voltál? Szóval így értetted… - hajtotta le kikerekedett szemekkel a fejét Min Ah. Mintha egy hideg-vizes vödör tartalmát öntötték volna a fejére; meg sem tudott szólalni.

- Mondtam, hogy adok egy okot, amiért meg akarsz majd ölni… kérlek! Néha… néha már átveszi a testem felett az irányítást, és én képtelen vagyok ellene tenni valamit. Csak üvöltök a semmiben, ahol csak én vagyok, de senki sem segít. Senki sem hall engem. Kérlek, halj meg engem, és vess véget a szenvedésemnek. – fogta két tenyere közé az Őrző arcát, s mélyen barna szemeibe nézett.

- Tao-val megegyeztünk, hogy kitalálunk valamit, amivel sem bezárni, sem pedig megölnünk nem kell… de őszintén, még fogalmunk sincs, hogy csináljuk. - suttogta a másiknak, miközben az rabul ejtette tekintetét.

- Ha valami jó tervvel álltok elő, akkor rendben, de ha nem, akkor kérlek, ölj meg! – hajolt közelebb így szinte már az a lány ajkaiba lehelte a szavakat. – Annyira sajnálom, hogy Tao-é vagy… ha most nem lenne senki a szívedben… - nyalta végig ajkait, miközben egy nagyot nyelt. – megcsókolnálak.

- Nem szeretném, hogy megtedd! – váltott át kissé szúrósabbra a gyengébbik nemet képviselő tekintete, de még így sem tudta elfedni azt a hatalmas sajnálatot, amit az Árny iránt érzett. – Olyan elkeserítő a helyzeted… amikor te vagy te, akkor be vagy zárva, amikor pedig a Sötétség átveszi feletted az irányítást, és nem vagy önmagad, szabad vagy. Hogy alakulhatott így az életed?

- Arra születtem, hogy ilyen körülmények között éljek amíg csak kell… akár az örökkévalóságig. – távolodott el, mert lépteket hallott a folyosóról. – De jobb, ha most eltűnök. Az Igazmondó engem keres! Amikor legközelebb találkozunk, már egyáltalán nem leszek önmagam szóval, ég veled!- nyomott egy puszit a homlokára, amin kicsit meglepődött, de nem is sejtette, hogy a fiúnak is volt vele az igazi célja. Egy olyan láthatatlan pecsétet nyomott a homlokára, ami minden körülmények között segít neki a tiszta gondolkodásban. Tehát mindenképp jól fog dönteni, így Jong In megnyugodhat valamennyire.

Olyan kétségek között hagyta ott Min Ah-t, amitől képtelen volt elaludni, tehát csak forgolódott az ágyában, s arra gondolt, Tao bárcsak átjönne hozzá, és vele aludna, de ez nem történt meg, ugyanis a szomszéd szobában barátja már az álmok tengerén evezett.

Azonban egyik pillanatról a másikra nyugodtság fogta el, s elszundított. Álmaiban egy gyertyákkal teli szobában járt, ahol rajta kívül senki sem volt - legalábbis ezt hitte.

Hátulról két izmos kar fonódott a dereka köré, amitől mosoly kúszott ajkaira. Megfordult, de a félhomályban nem látta a vele szemben állót, aki azonban nem volt rest. Amint lehetősége nyílt megcsókolni őt, meg is tette. Min Ah hagyta, hogy magával ragadja a szenvedély, hisz úgy gondolta Tao áll vele szemben. Ki mással is álmodhatna ilyet, ha egyszer minden gondolata a fiú körül forog?

Karjait a másik nyaka köré fonta, s úgy vonta még közelebb magához a eltételezett barátot, aki szép lassan megindult az ágy felé. Ledöntötte őt az ágyra, de még mindig nem látszott az arca – ami csak az álomnak tudható be. Ahogy a fiú ajkai apró puszikkal halmozta el az Őrző nyakát tüdejéből nagy sóhajok szakadtak ki, miközben vékonyka kis ujjai a szürke póló alá csúsztak… az idilli pillanatot egy ismerős nevetés törte meg, majd végül kipattantak a lányszemei, és döbbenten meredt a mellette fekvő Luhan-ra.

- Mégis mi a… Te! – villantak meg dühösen szemei, de nem tudott megmozdulni. Luhan fölé tornyosult, és a csípőjére ült.

- Dühös vagy? Látom. – kúszott sunyi mosoly ajkaira. – Ha velem lennél, lehetne minden éjszakád hasonló… még csak épp belelendültem, de te… hm, biztos nem unatkoznánk!

- Szállj le rólam! MOST! – kiabálta kicsit hangosabban, de még ez is csak a normál hangerőt ütötte meg, mert nem akarta felkelteni a többieket. Pedig legszívesebben darabokra tépte volna a fiút.

- Nincs kedvem… tudod, engem az Árnnyal ellentétben, aki szánalmas módon beléd esett, nem érdekel, hogy Tao-val vagy. Úgy manipulállak, ahogy csak akarlak. Belemászok a fejedbe, játszok az érzelmeiddel, elérem, hogy belém szeress, hogy vágyj rám!

- Tao a legjobb barátod! – szorította össze fogait a dühtől.

- Az is… és még nagyon sokáig az is marad, de te túl jó vagy hozzá. Velem kéne lenned! – hajolt közelebb az alatta fekvő arcához, miközben ördögi mosoly kúszott ajkaira. – Tudom, hogy mit érzel most, és az közelében sincs az utálatnak, amit kéne érezned, ugye? – kuncogott fel. – Képzeld el, milyen hatást tudok elérni, ha többször csinálom, úgy, hogy eddig csak egyszer csináltam. Napok múlva már Tao nevére sem emlékeznél, és csak velem akarnál lenni. Hát nem fantasztikus?

- Ebben nincs semmi fantasztikus! – mondta ki gunyorosan az utolsó szót, miközben egy nagyon fontos gondolat suhant át a fején. – Mikor fogod elmondani végre Zitao-nak, hogy te magad vagy a megtestesült ördög, és folyamatosan meg akarsz szerezni magadnak? – próbálta meg kiszabadítani karjait a szorító kezek fogságából, de a Luhan túl erősnek bizonyult.

- Azt hiszed, el fogom neki mondani? – nevetett fel. – Ha ezt hiszed, ostoba vagy! Soha nem fogom elmondani, hogy minden porcikám vágyik rád… hisz nekem nem kellenél többre, csak egy éjszakára, vagy reggelre, délutánra… nekem aztán tök mindegy milyen napszakban történik meg a dolog.

- Soha nem feküdnék le veled! – térdelt bele oda, ahol a férfiak a leggyengébbek, ezért Luhan nyögdécselve dőlt le róla, és terült el az ágyon.

- Te kis… - mondta fájdalmas képpel, és összeszorított fogakkal.

- Tűnj el! Ne mássz bele a fejembe, ne akarj tőlem semmit, és még a nevemet is felejtsd el! Örülj neki, hogy nem vagyok olyan szörnyeteg, hogy ezt elmondom Taonak, de ne gyere a közelembe! – lökte le az ágyról. – Én csak Tao-t látom, nekem csak rá van szükségem! Hagyj engem békén!

Mivel Luhan vette a lapot, fájdalmakkal küszködve fogta a kis sátorfáját, és távozott az ajtón, azonban azt nem is sejtette, hogy Tao a papírvékony falakon keresztül mindent hallott.

Hallotta az ajánlatot, és mindent, amit eddig nem tudott, de meg kellett volna tudnia már rég. Legjobb barátja, akiről azt hitte, hogy élete végéig vele lesz… elárulta őt. Egy hatalmas könnycsepp gördült végig az arcán, és úgy érezte a világ, amit eddig maga köré épített lassan darabokra hullott, s csak egyetlen biztos pont maradt számára. Az a pont, amire most szüksége volt. Felállt, s a szomszéd szoba ajtaja elé sétált. Lenyomta a kilincset, s szomorú tekintettel lépett be a helyiségbe, ahol Min Ah rögtön felkapcsolta az éjjeli lámpát.

- Tao-yah… - döbbent meg. – Te…

- Hallottam… mindent. – sétált az ágy mellé, és megállt ott. A lány csak ekkor vette észre a könnycseppeket, amik szemébe gyűltek.

- Tao, én… sajnálom. Nekem eszembe sem…

- Nem a te hibád, és nincs helye a bocsánatkérésednek sem. Egy valaki van, akinek bocsánatot kell kérnie, és az Luhan. Nekem most csak az egyetlen biztos pontra van szükségem az életemben. Te sosem tűnsz el mellőlem. Te vagy a menedékem. – bújik be mellé az ágyba, és szorosan magához húzza barátnőjét. Amint ez megtörtént valahogy nyugodtabbnak érezte magát; mintha haza talált volna.

Egy teljes pillanatra megfeledkezett arról, hogy mi vár rájuk holnap este. Hamarosan, alig 24 óra múlva beteljesítik a végzetüket… valamelyikük lehet, hogy meghal azon az estén, de most valahogy ezt mégis elfelejtette. Csak arra tudott gondolni, milyen édes illata van Min Ah hajának.