10. Fejezet

Változás; gyakorlatilag minden változik körülöttük, és ez ellen semmit sem tudunk tenni, úgy mint a vészjósló jelek ellen sem, amit a természet küld nekünk, de nem tekintünk nekik nagy jelentőséget, mert el vagyunk foglalva a saját rohanó életünk  hirtelen érkező impulzusaival, és teljesen figyelmen kívül hagyunk minden egyéb lehetséges létformát. De ez alakalommal talán figyelni kellett volna az udvaron keresztül rohanó fekete macskára, és a nyomott légkörre, amit a szél tolt maga előtt - erre szokták azt mondani, hogy vihar előtti csend; egyetlen madár sem csicsergett a fákon. Lehet, hogy igaz az állítás, miszerint csak azokat a dolgokat vesszük észre, amik majd kiszúrják a szemünket; ha valami hiányzik, az már fel sem tűnik, főleg, ha ez ember olyan boldog, mint amilyen most Min Ah és Tao.
Egy teljesen idilli kép tárulhat elénk, ha benézünk az egyik szobába. A fiú épp felkapta a lányt, és megpörgette a levegőben, mert az vesztett a kártyajátékban, amit a nagymamával játszottak. Akárki akármit mond, az öreg hölgy mindig is értett a kártya forgatásához, szóval gyakorlatilag verhetetlen volt benne. Ezért is nem szeretett volna vele játszani az Őrző, mert pontosan tudta, hogy neki esélye sincs nyerni.
- Emberi élet… mennyi csodát rejt. – suttogta az éjszakának a frissen szabadult Árny. Bármennyire is lenyűgözte őt az, ami a szeme elé tárult, tudta, hogy hamarosan akarata ellenére fogja lerombolni az egészet; és még ott volt az a furcsa hirtelen keletkezett düh a testében, amitől kedve támadt volna egy hatalmasat lekeverni a bent lévő hímneműnek. Bizony… féltékeny volt, ezért inkább útnak indult. Hogy hová? Oda, ahol először pillantotta meg, hogyan száll ki az élet az emberekből, és hogy mekkora fájdalmat hagynak maguk után.

A főút mellett nyugodtan sétálva halad, hisz tudta, az egyszerű emberek nem látják őt – ahhoz a létezése túl felfoghatatlan egy olyan elmaradt gondolkodású agynak, mint amivel a halandók rendelkeznek; szóval megvolt a véleménye a „fajról.” Ezek egészen addig lekötötték a figyelmét még meg nem érkezett a céljához; leült az út szélén lévő beton elválasztóra, és hagyta, hogy az emlékek magával ragadják.

Olyan hirtelen történt. Egyáltalán nem számított rá, hogy ő azon a napon ki fog tudni törni az évtizedek óta tartó fogságból, de mégis megtörtént. Szembesült a technikai fejlődés egyik borzalmával – az autóval, ugyanis pontosan az autópálya közepén kötött ki. Egy jármű épp felé tartott, ezért úgy érezte meg kell védenie magát – minimális varázserejével egy védőburkot képzett maga köré, aminek az lett a következménye, hogy a kocsi mellette állt fejre az úton. Az Árny oldalra döntött fejjel figyelte az eseményeket; fogalma sem volt róla, hogy mi fog történni, hisz sosem találkozott még az Őrzőn, és a Kiválasztotton kívül más emberi lénnyel – de még az a kettő sem nevezhető átlagos embernek, szóval ezért aztán végképp tudatlannak érezte magát.
A kocsiból egy órán át semmi hang nem hallatszódott ki, azonban akkor az egyik alak megmozdult – kicsatolta az övét, így a tetőre zuhant.

- Mindenre úgy emlékszem, mintha tegnap lett volna… - lépett a döbbent Min Ah elé, aki nem tudta hová tenni a hallottakat, és látottakat. „Mit keres ő itt?” – harsogott fejében a gondolat, de a válasz sehogy sem akart megérkezni, így inkább a hívatlan vendégnek szegezte a kérdést:
- Miért vagy itt, és hogyan? – lépett egyet hátra.
- Nem kell félned tőlem… - jelent meg előtte a több ezer éves „fiú”. – Téged sosem bántanálak. Az első vagy, aki miatt megdobbant a szívem… - döntötte oldalra fejét a szokásos módon, és végigsimított az Őrző arcán, aki ettől összerezzent.
- Hogy érted?
- Amióta csak éltem… az alatt a hosszú idő alatt egyet sem dobbant a szívem, mintha nem is lett volna. Azonban, amikor végigfolyt az a könnycsepp az arcodon, valami történt… itt a mellkasomban – rakta kézfejét az említett területre. – Hirtelen dobogni kezdett…
- Miért?
- Mert találkoznom kellett veled! Annyi évszázadon át vártam arra az Őrzőre, akivel találkoznom kell, hogy végre véget vethessek ennek az egésznek… Miért várattál meg 2000 évig? Miért nem jöttél hamarabb?
- Miért kellett volna hamarabb jönnöm? Hogy mehess a saját utadra, és ott pusztíts, ahol csak akarsz? – villantott rá dühös szemeket.
- Hát nem érted? Annyira rossz, hogy ilyen színben ítélsz meg… csak mert az őseid egyedül azon az éjszakán láttak engem, de te nem! Most még nem uralkodik el felettem a sötétség, és veszi át az irányítást; most én vagyok! Jong In… a srác… vagy férfi, aki egyszerűen csak szeretne veled lenni.

- Azt mondtad… Jong In? – akadt el a lélegzete egy pillanatra.
- Igen… azért lehet ismerős ez a név, mert álmaidban mindig így szólítottál… már hat éve. Pedig meg sem mondtam a nevem… kitaláltad azt a nevet, amit évezredek óta senki sem használ, ha engem említ meg… az embert, aki az egész mögött rejtőzik, és arra vár, hogy végre valaki szabadon engedje őt…
- Én lennék az a valaki, aki szabadon enged téged? Azt hiszed, hogy ostoba vagyok? – ragadta meg a fiú gallérját dühében.
- Nem akarok kedvemre pusztítani, ha erre vagy kíváncsi… egyszerűen meg akarok halni… elmenni végre. – hámozta ki magát a lány karjaiból, és elterült az ágyon. – olyan sokat éltem már… éltem! Elég erős túlzás ezt mondani. Inkább csak léteztem. Egyetlen örömöm a hosszú évszázadok után ez a pár év, ami szinte eltörpül a többi mellett.
- Miért pont ezek?
- Mert végigkísérhettem az életed egy kis részét. Ha neked fájt, nekem is. Ha szomorú voltál, én is. Ha szerelmes voltál, én halálosan féltékeny! – nevetett fel egy kissé. – Most pedig, hogy boldog vagy azzal a sráccal… ismét féltékeny; nagyon!
- Te vagy az Árny… miért pont engem akarnál? Megkaphatsz bárkit rajtam kívül az egész világon. – értetlenkedik Min Ah.
- Épp azt akarom, amit sosem kaphatok meg… - jelent meg hirtelen előtte a fiú; karjait válla köré fonta, így megölelte őt. – Ez az első alkalom, hogy ilyet érzek… - sóhajtott fel. – Görcsben van a gyomrom, ami elég kellemetlen, de egyben ki is ugranék a bőrömből a boldogságtól, ha megtehetném… - bújt még szorosabban a lányhoz, és utolsó szavait már a nyakába motyogta. – Hogy lehet valami egyszerre ilyen jó, és ilyen kellemetlen?
- Minden rosszban van valami jó, és minden jóban van valami rossz. Jing-jang… - kezd bele a magyarázatba. – Ha kapsz valami jót az élettől, lehet, hogy elveszítesz valamit, ami fontos számodra, és ez fordítva is igaz. Ha elvesznek tőled valami nagyon fontosat – például meghal valaki, aki közel állt hozzád – lehet, hogy találsz egy igaz barátot. Ilyen egyszerű… - mondta, de ez idő alatt egy percre sem fordult meg a fejében, hogy el kéne löknie magától a másikat. Ebben a pillanatban nekik itt-, és így kell lenniük.
- Az emberi élet tele van furcsa dolgokkal… - távolodott el a lánytól, de csak annyira, hogy láthassa annak szemeit. – De mindközül a legfurcsább, az, ami talán a legfontosabb is… az a dolog, ami összeköt két embert; a szerelem. Ennél bonyolultabbat ég sosem láttam… minden olyan egyszerű lehetne, de a szerelem bekavar a számításokba, felrúgja a lehetetlen, és megteremt valamit, amiről senki sem hitte, hogy megvalósítható.
- Hüha… jó sokat tudsz a szerelemről, és teljes mértékben igazad van. Mindig azt hisszük, hogy a magunk urai vagyunk, és senki sem irányíthat minket, egészen addig még nem találkozunk azzal a személlyel, aki egy szempillantás alatt bolygat fel mindent… onnantól kezdve, vagy a figyelméért, vagy pedig a szeretetéért küzdünk. Az emberek teljes mértékben elvesznek, ha szerelemről van szó, még akkor is ha tagadják. Ez így megy… nem hiába mondják, hogy a szerelem vak, megbolondulunk tőle. – kézmozdulatokkal demonstrálta, hogy csak viccelődik.
- Észrevetted, hogy, amikor megjelenek, először mindig rettegsz tőlem, de aztán, beszélni kezdek, ez teljesen eltűnik, és helyette csak… barátkozol? – vett le egy könyvet a polcról.
- Nem… ez nem így… - gondolkodik hangosan, de reménytelen; be kell ismernie, hogy az Árnynak – vagyis Jong In-nek igaza van. – Mert nem olyan vagy, mint a naplókban, és a feljegyzésekben. Ez hogy lehet?
- Mert csak a Vörös Hold alatt változom át szörnyeteggé. Csak akkor vagyok „Az Árny”. Előtte csak… csak egy egyszerű 2000 éves mágus, aki be van zárva egy kalickába, amiből nem tud szabadulni… pedig elég lenne, ha csak akkor zárnának be, amikor eluralkodik rajtam a gonosz.
- Mit akarsz tőlem? Mit tegyek? – vette ki a kezéből a könyvet, és rakta vissza a helyére.
- Meg kell ölnöd… Ideje véget vetni ennek a szenvedésnek! Vess véget neki! Indokot is adok rá… a szüleid halála nem baleset volt… meg akartam ölni őket! – suttogta a lány fülébe, és eltűnt egy fekete köd formájában.
Magára hagyta a döbbent Min Ah-t, aki nem tudott mit kezdeni a helyzettel. Először jó, aztán rossz, aztán pedig újra jó… mi baja van Jong In-nek? A srác, aki az álmaiban szerepelt a beszélgetés elején lévőre hasonlított, de a végén már csak egy hasonmása volt a valódi énjének… miért?
Meg kell ölnie ezt a fiút? A srácot, akinek fogalma sincs az életről, és a jelek szerint az egyetlen ember, akihez kötődik az a második legnagyobb ellensége a világon? Mégis, hogy tudna ilyet tenni, ha egyszer… másképp vert a szíve, amint meglátta?
Kétségek kezdték el gyötörni a küldetésével kapcsolatban; vajon tényleg jó ötlet megölni őt, vagy bezárni, amikor a Vörös Hold után évtizedekig teljesen ártalmatlan? Oly sok megválaszolatlan kérdése van, da ahogy az lenni szokott, minden a kritikus pillanatban dől majd el. Él vagy hal; bezárják vagy kiengedik… minden ott, és akkor fog eldőlni.

- Hallottam mindent! – nyitott be Tao a szobába. – Eszedbe se jusson megkímélni ezt a szörnyeteget! Ő ölte meg a szüleidet, és még ki tudja hány családtagodat az elmúlt évszázadokban! – lépett hozzá nagyon közel a fiú; most látta először őt ilyen ingerültnek. – Hogy gondolkozhatsz el rajta, hogy a másik utat választod?
- A másik utat? Milyen utat Tao? – emelte meg a hangját. – Semmilyen utat nem választok, egyszerűen csak megkérdeztem, miért van itt! Mégis miért kiabálsz velem?
- Mindketten tudjuk, hogy mi jár a fejedben, de most elmondom, nem hagyom, hogy megvalósítsd! – bökött mutatóujjával az Őrzőre, aztán kiviharzott a szobából. Az idilli pillanatok ebben a pillanatban szálltak el, és helyét átvette egy olyan szituáció, ahol három különböző szív húzott három felé. Mi lesz itt…

9. Fejezet

Korai edzés; minden mást szívesen megtett volna, amit csak a nagymamája két, de ezt egyszerűen nem tudta elviselni. Még a nap sem kelt fel, de ő már kint ácsorog az edzőtér kellős közepén, és különböző wushu gyakorlatokat csinál. Ilyenkor mindig elgondolkodik azon, hogy miért is ő a másik, akit kiválasztottak a küldetések elvégzéséhez, de sosem talál rá választ akármilyen erősen is agyal rajta. Ezt kell tennie és kész, neki ebbe nincs beleszólása.
- Menjünk reggelizni, Tao biztos felkelt már! – ahogy meghallotta a fiú nevét fülig pirult, és gyorsabbra vette az iramot, minél hamarabb bent akart lenni. Leült a megszokott helyére, és várt: várt arra, hogy társa mosolygós arca köszöntse őt, és nem is kellett sokáig várakoznia. Alig telt el öt perc, és egy mosolygós fiú lépett be az ajtón, és egyenesen hozzá sétált, majd egy ölelés után leült mellé, és ismét megvillantotta édes mosolyát.

- Jesszusom… itt mindenki szivárványt vacsorázott? – szúrja oda a két fiatalnak az idős hölgy.
- Miért vacsoráztunk volna szivárványt? – kérdezi szinte egyszerre a másik kettő, amitől nevetni kezdtek. Valahogy most minden olyan tökéletesnek tűnt.
- Mert abban van a boldogság! – ült le az asztalhoz és falatozni kezdett. – Tudjátok, hogy nincs sok időtök ugye? Le kell mennetek végre a pincébe, és Taonak el kell fogadnia a küldetést. Van 5 napotok, vagy maximum 6.
- Ez igaz. Akkor… ha ezt megettük lemegyünk, jó? – emelte tekintetét a mellette ülőre Min Ah, aki bólintott.

- Mire is kell számítanom? – látszott rajta, hogy egy picit meg van ijedve a helyzettől, de azért tartotta magát.
- Nyugalom. – tette vállára kezét a lány egy biztató mosoly kíséretében. – Nem lesz semmi rendbontó, csak elkezd ragyogni a kezeden lévő tetoválás, aztán bemegyünk, megjelenik a felirat, elolvassuk. Azzal, hogy belépsz oda, már elfogadtad. – elővette pulóvere alól a nyakláncát, és belenyomta a lyukba, amitől a szemben lévő falon lassan kirajzolódott a medál mintája, majd miután felragyogott egy pillanatra az ajtó kitárult.
S valóban, ahogy az Őrző mondta a Tao kezén lévő tetoválás halványkék fény fénnyel ragyogni kezdett, amint elsétáltak az első jel mellett, ami újra elindította azt a folyamatot, amit Min Ah egyszer már látott. A polcok megindultak egy bizonyos irányba, és sorba rendeződtek, aztán pedig megjelentek azok a bizonyos sorok, amit a lány már egyszer elolvasott.

"Drága utódom! Nehéz feladat előtt állsz, s tudom, hogy nehezedre esik lemondani az átlagos életedről, de sajnálatos módon nincs más választásod. Ezt az ajándékot az őseidtől kaptad, s kénytelen vagy elfogadni. A sorsod az, hogy megmentsd a világot, a Kiválasztottal együtt. Az Árny hamarosan le fog csapni rátok a Vörös Hold alatt." – a lány ezt már mind tudta a feljegyzésekből, tehát eddig semmi újat nem mondott az írás. – „Tudnotok kell, hogy egyikőtök életét veszti majd, Vagy az őrző, vagy a Kiválasztott marad majd életben, és ez ellen semmit sem tehettek. Egyikőtök sorsa az, hogy azon az éjszakán meghaljon.

Sok sikert Utódom!"

A két fiatal nem tudott mit mondani; álltak döbbenten, és meredtek a szöveg helyére. Olyannyira le voltak sokkolva az olvasataktól, hogy néhány másodpercig még levegőt venni is elfelejtettek.
- Szóval nem lesz semmi baj, ugye? – suttogta Tao, ezzel megtörve a fullasztó némaságot kettőjük között.
- Én sem sejtettem, hogy ez lesz… hogy lehet ez? – szorította ökölbe kezeit, s ahogy testét elöntötte a harag úgy támadt fel a szél a helyiségben. A papírok repkedni kezdtek, és a polcok eldőltek. Min Ah szeme pedig fehéren kezdett el világítani.
- Nyugodj meg! – sétált oda hozzá a fiú, és karjaiba zárta, ami használt is. Lassan abbamaradt teste remegése, és a düh is elszállt. – A mesterem mindig azt mondta, hogy magunk irányítjuk a sorsunkat, szóval… változtathatunk ezen. – bár nyugtatni akarta, az ellenkező hatást érte el vele. A lány ellökte magától, és szikrázó tekintettel meredt rá.
- Magunk irányítjuk? Vannak, akik igen, de mi nem! Tudod hány Őrző hitte azt, hogy meg tudják változtatni? Mindegyik! Szerinted hány írta azt, hogy happy end lett a vége? Egyik sem! Miért? Mert valamelyikük meghalt. Volt olyan is, aki be sem tudta fejezni az utolsó mondatát, mert elkezdődött a nagy csata, és utána már nem volt lehetősége rá, mert nem élte túl! – egyértelműen nem tudta kezelni a helyzetet. Az, hogy meg kell halnia, vagy pedig elveszítenie Tao-t… egyszerűen nem tudta elfogadni. Miért pont neki kellett ezt az örökséget kapnia? Miért nem valaki más.
Egy könnycsepp szaladt végig arcán, ahogy elrohant a fiú mellett. Ha a dolgok jól alakulna, miért kell mindennek tönkre mennie egy pillanat alatt? Miért kell mindig, mindennek ilyen bonyolultnak lenni? „Mire számítottam…” – rázta meg a fejét. A fal mellett lecsúszva, térdére hajtotta fejét és hagyta, hogy eluralkodjanak rajta az érzelmek. Ez volt e legrosszabb dolog, ami csak történhetett…
Alig telt el tíz perc, és kopogást hallott meg az ajtaján.
- Bejöhetek? - hallott meg egy bátortalan hangot, amely most mégis megmelengette szívét.
- Gyere. - szólt ki halkan, majd az ajtó kinyílt, s két nagy fekete szempárral találta szembe magát, amik most szomorúságtól csillogtak; a fiú leült mellé a padlóra, és fejét a hideg falnak támasztotta egy nagy sóhajjal kísérve.
- Nekem sem könnyű, de... - nyelt egy nagyot, mielőtt folytatta. - de, ígérem, hogy minden tőlem telhetőt megteszek, hogy mindketten túléljük, és... - ült fel, és tűrt egy tincset a lány füle mögé, miközben egyenesen szemeibe nézett - most valahogy máshogy csillogott. - Azt is megígérem, hogy vigyázni fogok rád, mert... én tényleg kedvellek! - ölelte magához Min Ah-t olyan szorosan, ahogy csak tudta. A biztatás hatott, mert a lány lassanként abbahagyta a sírást, aztán pedig még jobban a fiú karjaiba bújt. Olyan csöndben voltak, hogy hallotta az ölelő karok tulajdonosának hihetetlen tempóban lüktető szívét, ami azt jelentett, hogy nem hazudik az érzéseivel kapcsolatban. Tényleg őszinte vele...

8. Fejezet

A napsugarak lassan kúsztak végig a parkettán, míg végül meg nem állapodtak egy arcon: egy kimerült, meggyötört arcon. Min Ah tényleg minden erejével azon volt, hogy elaludjon az éjszaka folyamán, de valahogy mégsem jött álom a szemére. Annyira felzaklatta mindaz, amit Luhan mondott neki, és tett vele, hogy egyszerűen túl feszült volt így az ábrándos képek nem jöttek el hozzá azon az estén.

Tao óvatosan nyitott be a lány szobájába – csak be akart lesni, hogy alszik-e még, vagy sem -, de amikor meglátta, hogy a földön fekszik azonnal odarohant hozzá.

- Min Ah-yah! Jól vagy? – hajolt kicsit közelebb, tenyerét az alvó arcára fektette, s meg közelebb húzódott hozzá, ujjai lassan a nyakára csúsztak. Már-már majdhogynem a puha bőrhöz értek ajkai, amikor a lány szeme kipattant, s tekintetük összetalálkozott. Azok a nagy fekete szemek rögvest magával ragadták a barna tekintetet. Valami megmagyarázhatatlan vonzalom következtében ajkaik közeledni kezdtek egymás felé. Már majdnem csókban forrtak össze, amikor egy könyv lerepült a polcról, és egyenesen a velük szemben lévő falnak csapódott.

- Ez meg mi volt? – kapta a könyvre a tekintetét Tao. Megtört a varázs, ami körülvette őket – sajnos. – Tudod nálatok elég furcsa dolgok történnek. – kezdett bele a fiú. – A nagymamád a levegőben jár, de titkos szobában mászkálsz, titkos tekercseket kutatva, furcsa helyeken kötünk ki, világmegmentő küldetésre invitálsz, és most még a könyvek is repkednek?

- Igen… ez tényleg elég furcsa volt… még magunkhoz képest is. – nevetett fel az Őrző, de csak feszültségoldás gyanánt, mert őt is kezdte kirázni a hideg a furcsa aurától, ami elöntötte a szobát.

- Hideg van itt. Menjünk! Úgy is van pár dolog, amit meg akarok kérdezni… és edzhetnénk is együtt, ha nem bánod. – mosolygott rá, miközben felhúzta a földről.

- Kicsit más vagy, mint a suliban… - csúszott ki a lány száján.

- Tessék?

- Hát… egy iskolába járunk. Láttalak párszor, de akkor másnak tűntél. – hajtotta le a fejét egy kicsit zavartan. Olyat mondott el, amit nem biztos, hogy kellett volna.

- Hogy-hogy másnak? – torpant meg a Kiválasztott, megragadta a lány kezét, és maga felé fordította.

- Semmi komoly. – mosolyodott el. – Csak olyan… félénknek tűntél. – erre a mondatra Tao azon nyomban elpirult, s a padlót kezdte el fixírozni.

- Öhm… azért mert tudod van az a lány, és… sose tudom hogy kéne viselkednem vele, vagy például akkor amikor nincs ott. Nem tudhatom, hogy mikor lát meg, és…ez frusztrál engem.

- Á, értem. – szontyolodott el egy kicsit – na jó, nagyon. Nem hitte el, hogy még most is csak Han Ah-ra gondol. – Szóval te… kedveled azt a lányt?

- Khm. Nem… vagyis igen! Várj, ez így túl… - sóhajtott fel, majd folytatta. – Az, hogy kedvelem egy kicsit furcsa kifejezés erre, mert ez nem az, de mégis vonzósom hozzá, érted? – próbálta meg elmagyarázni, de Min Ah csak értetlenül pislogott rá. – Hát, hogy mondjam? – indult meg újra a folyosón. – Amikor kedvelsz valakit, gyorsan kezd el verni a szíved, izzadni kezd a tenyered, nem kapsz levegőt, pillangók repdesnek a gyomrodban, és olyan boldognak érzed magad, hogy arra nem is találsz szavakat! – mutogatott vadul. – De amikor én meglátom Han Ah… csak a vonzalom van. Belülről késztetést érzek rá, hogy odamenjek hozzá, és… khm… de sosem teszem meg. – vakargatja tarkóját. „Lehet, hogy Luhan csinálta?” – suhant át a lány agyán. – „De minden, amit ennyi év után sikerült elérnie… az pusztán erős testi vonzalom?”

- Értem. – mosolyodott el Min Ah. – Akkor nem is faggatlak tovább erről, mert látom, hogy kellemetlenül érint. – utalt diszkréten a pirospozsgás arcra.

- Viszont én kérdeznék! – állt elé már az ajtóban. – Te éreztél már ilyet?

- A testi vonzalomra, vagy…

- Kedveltél már valakit, annyira, hogy majd beleőrültél? – Tao tekintete a kelleténél többet árult el a lány számára. Tudta, hogy bármilyen választ is ad, mindenképp elkeseredik majd. Ha igent mond, azt hiszi nem róla van szó – pedig de! Ha pedig nemet, akkor pedig elkönyveli, hogy esélye sincs nála, ami szintén nem igaz.

- Hát… nem tudom, hogy ez az-e, amiről te beszélsz, de valamit tudok. Érzek valamit valaki iránt már egy ideje. – reménykedett benne, hogy a szemkontaktus eléri a kellő hatást, és Tao nem érti teljesen félre azt, amit mondott.

- Milyen régóta? – jó jel volt, hogy nem szakította meg a szemkontaktust.

- Egy ideje. – direkt nem adott konkrét választ, de nem akarta tovább folytatni ezt a beszélgetést, ezért gyorsan témát is váltott. – Tao… van egy tetoválás a karodon ugye? – nézett le az említett testrészre.

- Igen, de miért? –egyértelmű, hogy nem értette mit akart.

- Milyen? Megmutatod? – bólintott majd felhúzta pulóvere úját. Ahogy Min Ah végighúzta ujjbegyét a fekete tintán, az azon nyomban ragyogni kezdett, de amint elemelte abba is maradt. – Ez tényleg az… - suttogta maga elé.

- Mi?

- Innen tudtam, hogy te vagy az. – nézett fel a fiúra, de a suttogást nem hagyta abba – elég közel álltak egymáshoz így is tökéletesen hallotta. – Nekem is ilyenem van, csak egy medálban. – húzta elő pólója alól nyakláncát, amin ott lógott az említett szimbólum.

- Ez hogy lehet? – fogta tenyerébe a másik is.

- Egyszerű… Te vagy a társam, vagyis én a tiéd. Érted… te vagy a világmegmentő hős, én pedig a társad.

- Kezdek egyre jobban hinni neked… tudod, néha elég nehezemre esik elfogadni azt, amibe csöppentem, de aztán történne ilyen, és ehhez hasonló dolgok, és… kezdenek elmúlni a kétségeim. – a szél fújni kezdett, belekapott Min Ah hajába, majd tovaszállt. Végigsöpört az egész házon, végül pedig távozott az egyik nyitott ablakon. – Ráadásul, ha egy ilyen lány mond nekem valamit, mint te, elég nehéz nem elhinnem. – csúsztatta a lány nyakára tenyerét, s nagyot nyelve készen állt a jelentőségteljes pillanatra: a pillanatra, amikor végre megcsókolja őt. Az Őrző oly rég vért már erre, hogy minden másodpercet idegtépően hosszúnak élt meg, de végül – most az egyszer nem szakította félbe őket senki, és semmi – ajkaik összeértek, s végre elcsattant az a csók. A lány a Mennyországban érezte magát; pillangók kezdtek el repkedni a gyomrában.

- huh. Ha tudom, hogy ez ilyen… előbb kipróbálom… - vette a levegőt szaporán Tao.

- Tényleg tudhattad volna! – mosolygott a fiúra.

- Fiatalság-bolondság, de most eljött az edzés ideje! – kacsintott a nagymama. – Utána meglátogathatnátok a pincét. – elviharzott mellettük, és újból elővette azt a bizonyos csengőcskét – csak most eggyel többet, mert a fiú is beszállt a játékba.

A Pandaboy élete legnehezebb, legkönyörtelenebb edzésén volt túl. A végére már visszasírta előző mesterét, aki fele ennyire sem volt szigorú – és fitt. Nagyokat lélegezve, izzadtan terült el a földön, miután nem sikerült elvenniük a tárgyat – és kudarccal zárult a nap.

- Bírod még? – hajolt fölé mosolyogva Min Ah.

- Te, hogy tudtad ezt évekig elviselni? – ült fel nagy nehezen.

- Kiskoromtól kezdve ilyen… nem is ismertem másfajta edzést. – ült le ő is. – Mondjuk most a szokottnál is keményebb volt… lehet, azért mert most már neked is kezd éledezni az erőd.

- Olyan erőm lesz, mint neked?

- Nem. – nézett rá komolyan. – Te a fény összes varázserejét birtoklod… sokkal hatalmasabb leszel nálam. – emelte az égre tekintetét. – Remélem nem lesz semmi baj… - sóhajtott fel.

- Hogy lenne? Itt vagyok neked, és te is nekem. Együtt… együtt legyőzhetetlenek vagyunk! – ölelte magához a lányt. „Hamarosan kezdődik. Ne légy olyan kegyetlen vele kérlek…”

7. Fejezet

Két csillogó szempár nézte végig, ahogy a nap egyre lejjebb kúszva a horizonton narancssárgára festi az eget. Csendben figyelték, hisz egyiküknek sem volt szüksége szavakra. Eleget beszéltek ezelőtt; most csak élvezték a látványt. Néha-néha tekintetük összefonódott a félhomályban egy pillanatra, s akkor nagyot dobbant szívük.

- Elmondod mi ez a küldetés, amit el kell fogadnom? – ült le törökülésbe Tao, és Min Ah-ra meredt, aki értetlenül pislogott rá.

- Miért érdekel ilyen hirtelen? – vett fel ő is hasonló pozíciót, fogott egy szendvicset a tányérról és falatozni kezdte. Húzni akarta az időt, mert félt: félt attól, hogy elijeszti a fiút a meséjével, és azt nagyon nem akarta, hisz annyira jól érezte magát vele a mai nap.

- Mert tudni akarom ki volt az a furcsa fazon, aki meg akart ölni engem azon a tisztáson az erdő közepén, és fenyegetett meg téged! – harapott bele ő is egy szendvicsbe.

- Tao… Lehet, hogy elfoglak ijeszteni. – hajtotta le szomorúan a fejét a lány.

- A mesterem mindig azt hajtogatta: ”Nagy dolgokra vagy hivatott! Megmented a világot a pusztulástól!” – utánozta mestere öreges hangját, amitől a vele szemben ülőnek nevetnie kellett. A fiú elérte, hogy ne érezze magát kényelmetlenül mellette egyetlen szavával, és ez hihetetlenül lenyűgözte őt; eddig senkinek sem sikerült ez. – Folyamatosan ezt hajtogatta, amíg meg nem halt, szóval fel vagyok készülve. Mond csak nyugodtan! – biztatóan nézett a vele szemben ülőre.

- Hát jó… lényegében… - fújta ki magát mielőtt folytatta volna. – Az elmúlt napokban rengeteget olvastam a küldetésünkkel kapcsolatban, és megtudtam nagyon sok dolgot, amivel eddig nem voltam tisztában a titoktartás miatt.

- Milyen titoktartás? – lepődött meg a Kiválasztott.

- A nagymamám semmit sem tudhat az Őrzők küldetéséről. Az volnék én; az Őrző, te pedig a Kiválasztott. Eddig tiszta? – a fiú bólintott, ezért folytatta. – Szóval, egy bizonyos éjjel – pontosan mától egy hétre – az Árny kiszabadul a fogságból, ahová minden alkalommal bezárják. Ha kitört onnan olyan hatalmas gonosz energia szabadul fel a testéből, hogy el akarja majd pusztítani az összes jót a Földön. A mi dolgunk ezt megakadályozni azzal, hogy vagy megöljük őt, vagy pedig visszazárjuk a kalitkába. Pontosabban abba a külön kis dimenzióba, ahová múltkor kerültünk, akit pedig ott láttál az maga volt az ellenségünk. – fejezte be, és kíváncsian meredt a fiúra, aki azon volt, hogy feldolgozza a hallottakat.

- Ugye tudod, hogy ez egy elég eszement történet? – szólalt meg végül Tao, és felhúzott szemöldökkel meredt a lányra, aki csak bólintott. – De hiszek neked! – mosolyodott el halványan – Ha nem lettem volna én is ott, biztos bolondnak néznélek, de így hiszek neked. Mit kell tennem, hogy segíthessek neked?

- Hát… valójában én lennék az, aki neked segít. – mutat magára, majd a fiúra. – A nagy világmegmentős történet főszereplője te vagy, én csak megvédelek, és közbeavatkozom, ha kell. – mosolyodott el.

- Hát eddig nem kaptam túl sok szerepet a sztoriban, ahhoz képest, hogy én vagyok a hőse. – nevetett fel a fiú. Ez volt a legszebb dallam, amit Min Ah valaha hallott, így egy kicsit el is akadt a lélegzete, de miután megrázta fejét magához tudott térni. – Mi a baj? Megint fáj a fejed? – hallotta meg ezeket az aggódó szavakat.

- Oh, nem, csak… - elpirult. – tetszik, ahogy nevetsz. – csúszott ki a száján, amitől mindketten zavarba jöttek. A fiú tarkóját vakargatva köszönte meg, a lány pedig elsüllyedt volna szégyenében, azért amit mondott. „Idióta!” – gondolta magában.

- Khm… Akkor most mit kell tennem, hogy elfogadjam a küldetésem? – törte meg a kínos csendet a fiú.

- Elfogadod? Azt hittem fejvesztve menekülsz majd, mert egy ilyen lökött csajjal ajándékozott meg az élet. – mutatott magára, s elmosolyodott.

- Egész eddigi életemben vártam a nagy kalandra. – kezdett bele Tao, miközben tekintetét összefonta a lányéval. – Ideje volt, hogy végre megérkezzen. Az pedig, hogy te hoztad el… még jobbá teszi. – bókolt a fiú, amitől Min Ah fülig pirult, s zavarában hajába temette arcát. – Olyan könnyen zavarba jössz. – tűrte a füle mögé azokat a bizonyos kósza tincseket. – Veled olyan könnyű… a legtöbb embertől én is zavarba jövök, de valahogy te… egyszerűen csak könnyűvé teszed nekem, nem tudom másképp mondani. – nézett bele azokba a nagy barna szemekbe.

- Furcsa, hogy ezt mondod… mert mindenki azt mondja, hogy nehéz eset vagyok, ezért nincsenek is barátaim. – hajtotta le a fejét, mert kicsit elszomorodott. A fiú felállt a fapadlóról, és a másikat is felsegítette, majd a füléhez hajolt, és azt mondta:

- Én sem akarok a barátod lenni. – elsétált a döbbent lány mellett, aki végül nagy erőfeszítések híján, de megtalálta a hangját, és utána kiáltott.

- Akkor mi?

- Magam sem tudom. – ezzel befordult a folyosó sarkán kétségek között hagyva társát.

- Még meg sem mondtam, hogy tudod elfogadni… - sóhajtott fel az Őrző. – Legalább azt megvárhattad volna, mielőtt ilyen király módon vonulsz el! – dobbantott egyet lábával, de végül a hűvös szellő hatására úgy döntött inkább bemegy, és beszél a nagymamájával. Ez volt tervbe véve, egészen addig még meg nem hallotta Luhan hangját a szobájából. Benyitott hát oda, és újra meglátta a szinte teljesen átlátszó alakját, ahogy a holmijait nézegeti. – Te mit csinálsz itt? – szegezte dühösen a kérdést a betolakodónak.

- Gondoltam benézek, hogy magadhoz tértél-e már. – mosolygott rá látszólag kedvesen, miközben helyet foglalt az ágyon. – Elég hatásos rontást küldtem rád. – döntötte oldalra a fejét. – Még mindig sápadt vagy… ez jó jel. Nekem! Neked nem, de nekem nagyon is.

- Mit értesz ez alatt? – lépett dühösen elé, s próbálta megragadni a gallérját, de sikertelenül.

- Hát ez nem jött össze – rántotta meg vállát önelégülten, ahogy felnézett a lányra. – Azt jelenti nő az erőm, és hamarosan az emberi alakomban is képes leszek befolyásolni bárkit.

- Befolyásolni? – döbbent le a másik.

- Pontosan, jól hallottad! Ez az én különleges képességem, csak idő kell, még a testem is befogadja. Bármilyen érzelmet rá tudok erőltetni bárkire, akire csak akarom. Harag, szeretet, gyűlölet, depresszió… bármit, egészen addig még a kiszemelt el nem pusztítja magát. – emelte fel az egyik fényképet a könyvespolcról. – De persze, ha akarom jóra is használhatom, mint például felerősítem a képességeket, bátorságot adok meg ilyenek. Tudod mekkora hatalom van a kezemben? – nézett újra a lányra. – Honnan is tudhatnád… azt sem tudod, hogy te milyen erők birtokában vagy. – rázta fejét.

- Ha jót is tehetsz, akkor miért nem arra használod? – tette fel a számára legfontosabb kérdést Min Ah.

- Ez egyszerű… - sóhajt fel. – Ahogy az Árny évezredek óta kénytelen nemet mondani a Sötétségnek, én sem tudok ellenállni neki. Vagyis… tudnék, csak nem akarok. Miért? Mert sokkal élvezetesebb rossznak lenni. – jelent meg előtte, szemei gonoszan villantak meg, s folytatta. – Nem tudom, hogy érted el, hogy ne tudjam kitörölni Tao emlékeit, de nagyon meg fogod járni ezt a tetted!

- El kell, hogy keserítselek Luhan, semmi közöm hozzá! - lépett ő is közelebb; alig öt centiméter választotta el őket egymás ajkaitól. – Lehet, hogy az a hiba a kis számításodban, hogy ezúttal ő nyitott felém? Vagy esetleg valaki vigyáz rám az árnyékból? Ki tudja. De egyet tudok, nem vagyok átlagos Őrző. Az összes eddigi elődöm minden porcikájában jóságos volt, de én kaptam elég pofont az élettől ahhoz, hogy azt mondhassam, van nem épp kedves oldalam is, amit ha kiharcolsz, könnyen megismerhetsz!

- Oh, tudom én, hogy milyen az az oldal, de nem tudsz vele ártani nekem… fele annyira sem vagy romlott, mint én! – hajolt egyre közelebb, s közelebb. – Viszont attól még nagyon is vonzó vagy számomra! – megragadta a derekát, s egy könnyű mozdulattal a könyvespolcnak nyomta, majd rátapadt ajkaira. Olyan erőszakosan tépte a lány ajkait, hogy az még csak tiltakozni sem tudott; minden erejét bevetve sikerült csak eltolnia magától, amin nagyon meglepődött, hisz eddig még csak hozzá sem tudott érni a másikhoz.

- Ezt meg hogy csináltad? – kapkodta a levegőt a fiú; még mindig szellemalakban volt, szóval nem értette, mi történt. Ilyenkor csak ő tud érinteni, vagy mégsem?

- Nem tudom, de most kinyírlak! – rúgásokkal sorozata meg a fiút, aki a falnak ütközve rogyott le a földre. A dühös lány megragadta a gallérját, felrántotta, s behúzott neki egyet, így végül elterül a szőnyegen – még csak megvédeni sem tudta magát, olyan hirtelen történt minden. Mire észbe kapott, Min Ah felette térdelt, kezében egy tőrt tartva, amit a nyakának szorított. Mellkasa gyorsan járt fel-le, s dühös tekintettel meredt az alatta fekvő fiúra, de nem tudta megtenni.

- Mázlid van, hogy a jó énem még mindig erősebb! – állt fel, s dobta el a tőrt. – Ha még egyszer a közelembe jössz… nem úszod meg néhány lila folttal, világos voltam? – ez egy olyan oldala volt a, amire egyáltalán nem volt büszke. Mindig is elnyomta magában, és el is fogja, amíg világ a világ, mert a jó énje sokkal-sokkal erősebb ennél. Ez arra az időszakra emlékeztette, amikor depressziós volt, s minden létező emberen kitöltötte a haragját – vagyis annak egy kis részét, mert, ha az egészet zúdította volna másokra, akkor mindenkit megölt volna maga körül. – Te is mondtad: nem vagyok tipikus Őrző, szóval ne akard látni, hogy mennyire nem vagyok az! – a fiú alakja szép lassan homályosodni kezdett, míg végül teljesen eltűnt, Min Ah pedig erőtlenül rogyott a földre.

Csalódott saját magában, mert hagyta, hogy a düh eluralkodjon rajta, és előtörjön az az énje, amit már rég elfelejtett, és még egy dolog volt, amit nem tudott elviselni.

- Az a szemét… ez volt az első csókom! – ütött egyet a padlóba, s elterült a földön. – A francba!