9. Fejezet

Korai edzés; minden mást szívesen megtett volna, amit csak a nagymamája két, de ezt egyszerűen nem tudta elviselni. Még a nap sem kelt fel, de ő már kint ácsorog az edzőtér kellős közepén, és különböző wushu gyakorlatokat csinál. Ilyenkor mindig elgondolkodik azon, hogy miért is ő a másik, akit kiválasztottak a küldetések elvégzéséhez, de sosem talál rá választ akármilyen erősen is agyal rajta. Ezt kell tennie és kész, neki ebbe nincs beleszólása.
- Menjünk reggelizni, Tao biztos felkelt már! – ahogy meghallotta a fiú nevét fülig pirult, és gyorsabbra vette az iramot, minél hamarabb bent akart lenni. Leült a megszokott helyére, és várt: várt arra, hogy társa mosolygós arca köszöntse őt, és nem is kellett sokáig várakoznia. Alig telt el öt perc, és egy mosolygós fiú lépett be az ajtón, és egyenesen hozzá sétált, majd egy ölelés után leült mellé, és ismét megvillantotta édes mosolyát.

- Jesszusom… itt mindenki szivárványt vacsorázott? – szúrja oda a két fiatalnak az idős hölgy.
- Miért vacsoráztunk volna szivárványt? – kérdezi szinte egyszerre a másik kettő, amitől nevetni kezdtek. Valahogy most minden olyan tökéletesnek tűnt.
- Mert abban van a boldogság! – ült le az asztalhoz és falatozni kezdett. – Tudjátok, hogy nincs sok időtök ugye? Le kell mennetek végre a pincébe, és Taonak el kell fogadnia a küldetést. Van 5 napotok, vagy maximum 6.
- Ez igaz. Akkor… ha ezt megettük lemegyünk, jó? – emelte tekintetét a mellette ülőre Min Ah, aki bólintott.

- Mire is kell számítanom? – látszott rajta, hogy egy picit meg van ijedve a helyzettől, de azért tartotta magát.
- Nyugalom. – tette vállára kezét a lány egy biztató mosoly kíséretében. – Nem lesz semmi rendbontó, csak elkezd ragyogni a kezeden lévő tetoválás, aztán bemegyünk, megjelenik a felirat, elolvassuk. Azzal, hogy belépsz oda, már elfogadtad. – elővette pulóvere alól a nyakláncát, és belenyomta a lyukba, amitől a szemben lévő falon lassan kirajzolódott a medál mintája, majd miután felragyogott egy pillanatra az ajtó kitárult.
S valóban, ahogy az Őrző mondta a Tao kezén lévő tetoválás halványkék fény fénnyel ragyogni kezdett, amint elsétáltak az első jel mellett, ami újra elindította azt a folyamatot, amit Min Ah egyszer már látott. A polcok megindultak egy bizonyos irányba, és sorba rendeződtek, aztán pedig megjelentek azok a bizonyos sorok, amit a lány már egyszer elolvasott.

"Drága utódom! Nehéz feladat előtt állsz, s tudom, hogy nehezedre esik lemondani az átlagos életedről, de sajnálatos módon nincs más választásod. Ezt az ajándékot az őseidtől kaptad, s kénytelen vagy elfogadni. A sorsod az, hogy megmentsd a világot, a Kiválasztottal együtt. Az Árny hamarosan le fog csapni rátok a Vörös Hold alatt." – a lány ezt már mind tudta a feljegyzésekből, tehát eddig semmi újat nem mondott az írás. – „Tudnotok kell, hogy egyikőtök életét veszti majd, Vagy az őrző, vagy a Kiválasztott marad majd életben, és ez ellen semmit sem tehettek. Egyikőtök sorsa az, hogy azon az éjszakán meghaljon.

Sok sikert Utódom!"

A két fiatal nem tudott mit mondani; álltak döbbenten, és meredtek a szöveg helyére. Olyannyira le voltak sokkolva az olvasataktól, hogy néhány másodpercig még levegőt venni is elfelejtettek.
- Szóval nem lesz semmi baj, ugye? – suttogta Tao, ezzel megtörve a fullasztó némaságot kettőjük között.
- Én sem sejtettem, hogy ez lesz… hogy lehet ez? – szorította ökölbe kezeit, s ahogy testét elöntötte a harag úgy támadt fel a szél a helyiségben. A papírok repkedni kezdtek, és a polcok eldőltek. Min Ah szeme pedig fehéren kezdett el világítani.
- Nyugodj meg! – sétált oda hozzá a fiú, és karjaiba zárta, ami használt is. Lassan abbamaradt teste remegése, és a düh is elszállt. – A mesterem mindig azt mondta, hogy magunk irányítjuk a sorsunkat, szóval… változtathatunk ezen. – bár nyugtatni akarta, az ellenkező hatást érte el vele. A lány ellökte magától, és szikrázó tekintettel meredt rá.
- Magunk irányítjuk? Vannak, akik igen, de mi nem! Tudod hány Őrző hitte azt, hogy meg tudják változtatni? Mindegyik! Szerinted hány írta azt, hogy happy end lett a vége? Egyik sem! Miért? Mert valamelyikük meghalt. Volt olyan is, aki be sem tudta fejezni az utolsó mondatát, mert elkezdődött a nagy csata, és utána már nem volt lehetősége rá, mert nem élte túl! – egyértelműen nem tudta kezelni a helyzetet. Az, hogy meg kell halnia, vagy pedig elveszítenie Tao-t… egyszerűen nem tudta elfogadni. Miért pont neki kellett ezt az örökséget kapnia? Miért nem valaki más.
Egy könnycsepp szaladt végig arcán, ahogy elrohant a fiú mellett. Ha a dolgok jól alakulna, miért kell mindennek tönkre mennie egy pillanat alatt? Miért kell mindig, mindennek ilyen bonyolultnak lenni? „Mire számítottam…” – rázta meg a fejét. A fal mellett lecsúszva, térdére hajtotta fejét és hagyta, hogy eluralkodjanak rajta az érzelmek. Ez volt e legrosszabb dolog, ami csak történhetett…
Alig telt el tíz perc, és kopogást hallott meg az ajtaján.
- Bejöhetek? - hallott meg egy bátortalan hangot, amely most mégis megmelengette szívét.
- Gyere. - szólt ki halkan, majd az ajtó kinyílt, s két nagy fekete szempárral találta szembe magát, amik most szomorúságtól csillogtak; a fiú leült mellé a padlóra, és fejét a hideg falnak támasztotta egy nagy sóhajjal kísérve.
- Nekem sem könnyű, de... - nyelt egy nagyot, mielőtt folytatta. - de, ígérem, hogy minden tőlem telhetőt megteszek, hogy mindketten túléljük, és... - ült fel, és tűrt egy tincset a lány füle mögé, miközben egyenesen szemeibe nézett - most valahogy máshogy csillogott. - Azt is megígérem, hogy vigyázni fogok rád, mert... én tényleg kedvellek! - ölelte magához Min Ah-t olyan szorosan, ahogy csak tudta. A biztatás hatott, mert a lány lassanként abbahagyta a sírást, aztán pedig még jobban a fiú karjaiba bújt. Olyan csöndben voltak, hogy hallotta az ölelő karok tulajdonosának hihetetlen tempóban lüktető szívét, ami azt jelentett, hogy nem hazudik az érzéseivel kapcsolatban. Tényleg őszinte vele...