2. fejezet - Lehetetlen

Min Ah, mint mindig most is ugyan azt a furcsa rémálmot élte át, mint minden éjszaka.

Egy réten ácsorgott, ahol minden szép, és jó volt; boldognak érezte magát, mert úgy érezte, nincs egyedül. Minden vágya az volt, hogy ezt érezze, s hogy ez örökké tartson. De, ahogy minden alkalommal, ez az állapot nem tartott sokáig. Viharos felhők borították el az eget, s pár másodperc alatt félhomályba borult az egész táj. A lány szíve hevesebben kezdett el verni, s egész testét átjárta a borzongás, de nem a jóleső fajtából. Megremegtek a térdei, torka azon nyomban kiszáradt, s tüdeje összeszorult ahogy meglátta a sötét alakot, aki felé közeledik. Szemei vörösen izzottak, s ujjai végéből apró piros fénycsóvák szálltak ki, ahogy egyre közelebb, s közelebb ért, húzta maga után a varázsfonalat. Minél nagyobb lett, annál félelmetesebb varázserő szabadult fel a csuklyás alak testéből.
A lány tudta, hogy ennek nem lesz jó vége.Villámgyorsan fordított hátat a félelmetes idegennek, és már rohant is az erdőbe. Futott az életéért, a boldogságáért, s csak egyetlen mondat száguldott a fejében: "Meg kell védenem őt!" - Min Ah itt mindig fel szokott ébredni, viszont most álma tovább folytatódott. - Szaporán vette a levegőt, s érezte, ahogy testét egyre inkább elhagyja az erő; hamarosan meg fog állni, mert képtelen lesz tovább futni.
- Hiába futsz el! Meg foglak ölni. Téged is, és őt is! - hasított bele a sötétségbe egy dühös férfi hang. Min Ah hátra fordult, de nem látott senkit maga mögött, ezért kissé megnyugodott, de aztán beleütközött valamibe, vagy inkább valakibe. "Mi? Hogy került ide?!" A csuklyás kezében egy nagy mágikus kardot tartott, s épp lesújtani készült, de akkor...
Zihálva ébredt fel. Testét elborította az izzadság, s szobája romokban hevert; takarója a szoba egyik felén, párnái a másikon, Ő maga pedig bebugyolálva a plédbe, a Nap pedig majd kisütötte a szemét, ezért még hunyorítani is képtelen volt. Órájára pillantott, s szembesülni kellett a ténnyel, hogy a reggeli edzés sajnos ma elmarad, hisz már fél tizenkettő van.
- Szia drágám! - fogadja mosolyogva a nagymama a konyhában. - Mikor jöttél be az éjszaka? Azt hittem reggelig nem is végzel.
- Hajnali négy körül. Nem tudom pontosan. - harap bele egy nagy piros almába, amit a konyhaasztalon levő tálból szedett ki.
- Nyúzott vagy. - aggodalmaskodik az idős hölgy. - Megint az az álom? - a lány erre csak bólintani tudott.
- Viszont, most tovább tartott, mint szokott. Már beszélt is az alak. - húzta el a száját. - Azt mondta meg fog ölni engem is, és Őt is.
- Ki az az "Ő"?
- Nem tudom nagyi, de nagyon aggaszt ez az egész. Miért van ilyen sokszor ez a visszatérő álmom? Mi történik? - esett kétségbe.
- Én sem tudom, de... azt hallottam, hogy ez egyik ük-nagyanyádnak voltak jövőbe látó képességei, de ez csak pletyka. Őt is álmok gyötörték, és végül tényleg úgy halt meg, ahogy megálmodta.
- EZZEL MEG AKARTÁL NYUGTATNI?MERT AKKOR AZ ELLENKEZŐ HATÁST ÉRTED EL... ugyanis ez a valaki egy bazinagy vörös világító kardot akart belém vágni mielőtt felébredtem volna! - vágta ki a kukába a megmaradt almát, mert már képtelen volt elfogyasztani; gyomra görcsbe rándult, s most élete során másodszorra - miután egyszer már feladta - többet akart megtudni az őseiről. Pontosabban csak az egyikükről; arról a személyről akitől a küldetést kapta. - Azt hiszem többet kéne megtudnom erről a dologról, mert... lassan felemésztenek ezek az álmok.
- Talán, ha elfogadnád a sorsod, és nem azzal a fiúval foglalkoznál, meg tudnád szüntetni őket. - kiabálta utána a nő, mert már le is viharzott a család titkos archívumába, amit csak a nyakában lógó medállal lehetett kinyitni.
- Ne foglalkozzak Tao-val? - gondolkodott hangosan, miközben az ősrégi tekercsek között kutatott. - Akkor semmi más nem maradna, amiért érdemes... lenne...
Előre felé haladva az egyik polcon, ami mellett épp elsétált, egy kis részen világítani kezdett egy ugyan olyan szimbólum, mint ami a nyakában lógott. Közelebb sétált hozzá, s végigsimította ujjaival azt. valahogy érezte, hogy ezt valaki külön az ő számára készítette; ott van minden amit keres. Nyakláncát a lyukba helyezte, s egy kissé benyomta, hogy kinyíljon a titkos ajtó - vagyis remélte, hogy az fog kinyílni. De nem ez történt. A polcok elmozdultak a helyükről, s egy sorba rendeződtek, majd egy arany színben pompázó szöveg jelent meg rajtuk.

"Drága utódom! Nehéz feladat előtt állsz, s tudom, hogy nehezedre esik lemondani az átlagos életedről, de sajnálatos módon nincs más választásod. Ezt az ajándékot az őseidtől kaptad, s kénytelen vagy elfogadni. A sorsod az, hogy..." 

A szöveg viszont itt eltűnt, s egy másik jelent meg helyette. - "A továbbiakat, csak a társaddal olvashatod el, keresd meg Őt!" 

- Most csak szívatsz, ugye? - vágja le a földre a kezében tartott könyvet, s döbbenten mered maga elé, majd végül gondolkodóba esik. - Van egy társam? Ennek utána kell néznem!

Mivel a nagymama nem tudott lemenni unokájához, ezért kissé aggodalmasan töltötte el a hétvégét. Hisz ki sem dugta az orrát a titkos helységből. Egyetlen egyszer rohant fel, hogy ételt vigyen le magának, de akkor is csak zavaros dolgokat hadart el. A hölgy csak annyit értett meg belőle, hogy mozogtak az oszlopok, világító szöveg jelent meg, és valamiféle társat kell keresnie küldetéséhez, de ezt is csak nagy gondolkodás árán tudta kikövetkeztetni a zavaros, és izgatott beszédből.

- Ez hihetetlen Nagyi! - ült le az asztalhoz Min Ah. - Sosem hittem volna, hogy az elődeim ennyi mindent átéltek. Képzeld találtam egy naplót, amiben...

- Drágám, drágám! Kérlek ne mond el... én nem tudhatok ezekről a dolgokról.- mosolyodott el a másik.

- Oh, miért nem? - szontyolodott el egy kissé a lány.

- Mert én nem vagyok olyan erős... bárki, bármikor kiszedheti belőlem ezeket az információkat, és ennek megelőzésére a Felkészítők semmit sem tudhatnak a küldetéseitek részleteiről.

- Ezt nem értem... akkor, hogy lennétek jó Felkészítők? - sóhajtott fel a lány; úgy gondolta, hogy nagymamájának mindig mindent elmondhat, de most egyedül kell megbirkóznia mindezzel; ráadásul még magában is kell tartania.

- A harcokra készítelek fel. Bármilyen eshetőséget számításba véve évszázadok óta ezeket a módszereket használjuk a Testőr felkészítésére, s eddig szerencsére minden alkalommal sikerült győzedelmeskedni, de most ideje mással is foglalkoznod. Holnap iskola, és nem ártana tanulnod. Hess, hess! - ezzel ki is zavarta a lányt a konyhából, aki egyenesen a szobájába ment, s előkapta a matek könyvét, hisz hátfőn dolgozatot fognak írni.

- Hurrá! Éljen a matek! - sóhajtott fel, viszont tudta, hogy muszáj készülnie, mert így is hadilábon áll a tantárggyal és ráadásul még a tanár is utálja. Hogy miért? Az egy jó kérdés, de minden alakommal porig alázza őt, s előszeretettel pécézi ki Min Ah-t magának.

Tanulás közben elnyomta az álom, s csak reggel az ébresztőjére kelt fel, ami nagyon is furcsállt. Ez volt az első este hosszú hetek óta, amikor nem álmodott semmit, csak lebegett a jól eső semmiben. Lehet, hogy nagyanyjának igaza volt, s végül tényleg az fog neki segíteni, ha elfogadja a küldetését, és megtalálja a társát?

Nyugisan lezuhanyzott, megcsinálta haját, s felvette az egyenruháját. Mivel a fogmosást valahogy elfelejtette utólag gyorsan azt is elvégezte, s ment is útjára.

Az iskolában, mint mindig senki nem vette észre, hogy létezik, szekrényéhez sétált, s kivette a könyveit, bepakolta a táskáját, s bement az osztályterembe. Leült a leghátsó padba, s bedugta fülesét. Kizárta a zavaró tényezőket, s csak a zenére koncentrált; ujjai automatikusan jártak a ritmusra egészen addig még a tanár be nem jött a terembe egy idegen arccal, vagyis csak részben.

Min Ah látásból ismerte a fiút; akárhányszor látta Tao-t iskola után, mindig ezzel a sráccal lógott. Ahogy a fiú körbe kémlelte az osztályt hatalmas mosoly terült el arcán, amitől a lányok sóhajtozni kezdtek; némelyikük még a padon is elfeküdt. A lány csak egy fintort vágott, s kimeredt az ablakon. Tao osztályának épp tornaórájuk volt - a sportpálya az osztály mellett lett elhelyezve -, ezért mosoly kúszott ajkaira, hisz láthatja, hogyan edz a fiú. 

Mindig is imádta nézni ahogy a fiú a különböző Kungfu mozdulatokat gyakorolja, hisz csak ez az egy dolog volt bennük biztosan közös.

- Bu. - hallotta meg füle mellől, amitől nem kicsit kapott szívrohamot.
- Mi a... - meredt a vele szemben ácsorgó fiúra; körbenézett a teremben, és minden lány szúrós szemmel nézett rá, amikor egy mellette ülő delikvens gyilkos tekintettel figyelte őt, rájött, hogy már kicsöngettek, és az új fiú - még csak a nevére sem figyelt oda - önszántából jött oda hozzá.

- Szia. Te tűntél egyedül potenciális jelöltnek. - mosolygott rá a fiú.

- Potenciális jelölt? Mire?

- Hát, hogy körbevezess. Annyira el voltál foglalva a felhők bámulásával, hogy nem is hallottad mit mondott az osztályfőnök? - nemlegesen válaszolt, szóval a másik folytatta. - Akkor a nevemre sem emlékszel ugye? - újból megrázta a fejét. - Én Luhan vagyok, és megtennéd, hogy körbevezetsz, mert a legjobb haverom Tao - "Áh, szóval legjobb barátok!" - nem ér rá, mert edzése lesz, és szeretnék holnap már idetalálni.

- Értem, de... mások szívesen körbevezetnek, és...

- Te most épp kikosarazni készülsz, mert akkor előre szólók, lerázhatatlan vagyok! - rakta tenyerét szája mellé mintha valami bizalmas dolgot suttogna a lánynak.

- Na jó, de nem érek rá túl sokáig, mert edzenem kell, és...

- Milyen edzés? - jött oda az osztály cicababája Cher - a neve is csak ezt mutatja. - Te csak egy kis senki vagy, semmi életcéllal, sem pedig hobbival. Hogy is lehetne ez másképp? Még barátaid sincsenek! - Min Ah tudta, hogy ez csak a szokásos napi megaláztatás egy kicsi része, de ebben a pillanatban mindent félredobva kedve támadt volna átrendezni a vele szemben álló állkapcsát, és orrát, de tudta, hogy nem teheti. Sokkal erősebb a lánynál, és csak megfelelő ellenféllel küzdhet.

- Nem tudsz rólam semmit, szóval, ha jót akarsz magadnak, akkor most szépen menj el. - szűrte ki fogai között, azonban mindenki csak nevetni kezdett - kivéve az új srácot. Ő valahogy feszültté vált.

- Szerintem jobban tennéd, ha most elmennél "nem tudom, hogy hívnak lány". Amikor utoljára ezt hallottam Tao haverom eltörte a karom. Azóta a legjobb barátom, de nem hiszem, hogy ez nálatok így lenne.... Szóval mindenki menjen a saját dolgára, nem kell itt a csajbunyó, és azt gondolom, hogy nem akarsz rosszul járni. - tolta el egy kicsit a megszeppent osztálytársat a fiú. - Járjunk egyet! - rántotta fel asztalától a másikat.

Néma csendben haladtak a folyosón, majd egyszer csak Min Ah törte meg a már már kínos pillanatokat. 

- Miért álltál ki mellettem? És honnan tudtad, hogy tudnám bántani? Ennyire vadállatnak nézek ki? - ragadta meg a karját egy csendesebb helyen.

- Nem dehogy! Félre ne értsd, te határozottan aranyosan festesz, csak éppen Tao is ilyen... mármint, soha senki nem tudná meg tőle, hogy mit tud, ha nem kényszerítik rá... meg igazából azért, mert biztos nehéz lehet, és meg...

- Szóval megsajnáltál? - háborodott fel. - Nincs szükségem senki sajnálatára világos? Még a tiéd... - ekkor azonban megpillantotta az ablak túloldalán imádata tárgyát. -...re sem... - húzta el az utolsó pár szót, mert teljesen lebénult a fiú kungfu mutatványaitól.

- Áh már értem... - mondta mindentudóan Luhan, de nem tudta folytatni, mert Min Ah elrohant mellőle egyenesen a mosdóba.

Szíve torkában dobogott, s mindenből legalább hármat látott; szédült, hányingere volt, s csak egyetlen dolog lebegett lelki szemi előtt. Megragadta nyakláncát, s jól szemügyre vette - már amennyire tudta.

- Ez ugyan az... - gondolkodott hangosan. - Ez lehetetlen...