5. fejezet

Tao két teljes napot feküdt eszméletlenül. A nagymama minden lehetséges gyógymódot kipróbált, amit az őseitől tanult; de a sérült semmi jelét nem mutatta annak, hogy hamarosan felébred majd. Ez idő alatt Min Ah olyannyira tehetetlennek érezte magát, hogy képtelen volt bármit is kezdeni magával. Nagyanyja pedig leküldte őt a pincébe, hogy kutakodjon; ami jól is jött a lánynak: minél többet meg akart tudni a körülötte történő dolgokról, azokról is, amikről évszázadok óta nem tájékoztatnak egyetlen Őrző-utódot sem.
- Bu! - hallotta meg fejében az ismerős hangot, amitől kirázta a hideg. - Meglepődtél, igaz? - nevetett a hang.
- Megőrültem, vagy mi? - rázta meg a fejét, hogy kirázza a furcsa hangot.
- Tudod... nem csak Őrzők, Kiválasztottak, és Árnyak voltak a múltban, hanem Érzők is. Róluk soha nem tesznek említést... tudod miért Min Ah-yah?
- Luhan? Mi folyik itt? - pattant fel, ahogy meglátta a fiú átlátszó alakját az egyik polcnak támaszkodva.
- Sok mindenről nem tudsz... - sóhajtott fel a fiú. - Ez a gond a ti kis rendszeretekkel. A nagymamád, a Felkészítő semmit sem tud, ezért téged is újként érnek a dolgok, de nem hagyom, hogy a legjobb barátom meghaljon miattatok! - tűnt fel a lány előtt, aki nagyon megijedt tőle, hisz ilyen alakban olyan volt, mint egy szellem.
- Én tudni akarom! Mindig is tudni akartam, de a nagymamám sem tud semmit a titoktartás miatt! Szerinted miért bújom három napja ezeket a rohadt könyveket? Mindent szeretnék megtudni, amit csak lehet, mert nem akarom elveszíteni Ta... nem akarom, hogy valaki miattam halljon meg.
- Tudtam! Annyira tudtam! - villant meg dühösen a fiú szeme. - Már az első nap tudtam, hogy bele vagy zúgva. Nem is látsz mást rajta kívül, de tudod mi a nagy helyzet? Láttam a jövőjét, és te nem szerepelsz benne!
- Miért mondasz ilyen dolgokat? Azt hittem, hogy… barátok vagyunk. – hajtotta le fejét.
- Barátok? Ugyan kérlek! Csak azért barátkoztam veled, mert te vagy az Őrző. Tao élete talán a te kezedben van, de reménykedjünk benne, hogy nem. Megtudtam milyen béna is vagy valójában, ezért ezt nem nézhetem tovább!
- Ki az? Ki az, aki…
- Han Ah az! Mit vártál? Az a lány maga a tökély Tao számára. – nevetett fel Min Ah arcát látva. A lány szíve összeszorult a hallottak miatt, gombóc keletkezett a torkában, s szemeiből lassan kitörtek a krokodilkönnyek. Fogalma sem volt róla, hogy Luhan miért ilyen kegyetlen vele. Ha így is lenne majd a jövőben, nem akarta hallani, egyáltalán nem akarta tudni, hogy semmi sem fog változni a kapcsolatukban.  Fájt neki, mérhetetlen fájdalmat érzett, meghasadt a szíve, s – képletesen ugyan – de vérezni kezdett. – Ez egy figyelmeztetés Min Ah… ezentúl – jelent meg a szoba egy távolabbi sarkában – nem hagyom, hogy közel kerülj hozzá, ha kell minden nap kitörlöm a rólad szóló emlékeit, ahogy eddig is tettem! – majd eltűnt.
A lány erőtlenül rogyott a földre, s kitörtek belőle az eddig benntartott könnyek. Miért történik ez vele? – gondolta, de választ nem kapott. Honnan is kaphatna, hisz nincs senki, aki mellette állna, a nagymamájának pedig nem mondhatja el, mert ez is része a titoktartásnak.
Lábait felhúzta, fejét térdeire hajtotta s úgy sírt tovább. A feje megfájdult már a sok sírástól, de egy cseppet sem érdekelte. Könnyei szakadatlanul folytak, míg végül el nem aludt a titkos szoba hideg padlóján. Álomba sírta magát.

„- Az emberek kegyetlenek. – hallotta meg az ismerős hangot, de a hozzá tartozó alakot nem láthatta. – Meg kéne ölnöm az Érzőt? – tűnik fel a lány előtt az Árny.
- Miért ölnéd meg? – hangja erőtlen volt; még álmaiban sem érezhette magát boldognak. – Te, hogy kerülsz az álmomba?
- Mindig is ott voltam, ahol te, csak sosem láthattál, mert láthatatlan voltam. Egyedül az álmaidban lehettem mindig veled. Mindig is megdöbbentett az emberek fantáziája. Fantasztikus álmaid voltak… - simít végig könnyes szemein. – Ha nem azoknak születtünk volna, akik most vagyunk talán még érzelmeket is táplálhatnál irántam. Akkor nem szenvednél ennyit…
- Te maga vagy a sötétség, a gonoszság, minden rossz, amit a világ valaha megélt! Mégis, hogy mondhatod azt, hogy nem szenvednék? Biztosan ugyan olyan lennél! – lökte el a fiú kezeit.
- Ez fájt… de mivel ilyen gyönyörű vagy mérgesen, egy kicsit sem zavarnak a szavak, amiket kiejtettél azokon a vonzó ajkaidon. Annyira vigyáznék rád… mindig, amíg csak világ a világ. Kár, hogy ez lehetetlen. – hajtotta le fejét egy pillanatra, majd amikor felnézett a döbbent lányra szemében fájdalom villant meg. – De azon az éjszakán nem tudom majd megállni, hogy ne akarjalak megölni. 
- Te meg mégis mi a fenéről beszélsz? Nincs semmi, ami nálad gonoszabb lenne, te vagy az, aki…
- Annyi mindent nem tudsz még rólam, és a múltamról… - húzta fájdalmas mosolyra ajkait a fiú. – De a sorsunk már azelőtt összefonódott, hogy tudtunk volna a másik létezéséről…
- Miről beszélsz? Mindenki össze-vissza beszél olyan dolgokról, amit én nem értek, pedig rólam, az életemről, és a jövőmről van szó! – a szél fújni kezdett, ahogy Min Ah egyre ingerültebbé vált. – Mond el!
- Sajnálom, de még nem tehetem. Azzal minden felborulna. Nem kockáztatok. Ha eljön az ideje megtudod. – eltűnt, majd egy távolabbi helyen ismét feltűnt az alakja. – Sajnos adni fogok neked egy indokot, amiért meg akarsz majd ölni engem.
- MIT ÉRTESZ EZ ALATT? – kiabálta mert a másik egyre távolabb került tőle.
- Ott voltam… - hozta a szél ezeket a szavakat, amiknek nem értette jelentését.”
Szemei kipattantak, s egyetlen gondolat kavargott a fejében: Hol volt?
Annyi rossz dolog történt vele a mai – vagy a tegnapi nap folyamán -, hogy szüksége volt a meditációra. Le kellett nyugtatnia lelkét.



Tao lassan nyitotta ki szemét, de az erős fény hatására azonnal vissza is zárta azokat. Oldalra fordította a fejét, s úgy próbálta meg újra. Azt hitte otthon van, de amikor körbenézett a szobában ismeretlen bútorokkal találta szembe magát. Megpróbált felülni, de a fájdalom olyannyira belehatolt bordáiba, hogy inkább visszadőlt.
Ajtónyitódást hallott meg, aztán egy ismeretlen öreg hölgy sétált be a szobájába. Mosollyal arcán közeledett felé, majd egy kis tálkát rakott le az ágy melletti éjjeliszekrényre.
- Örülök, hogy végre felébredtél. Segítek felülni fiacskám! Lehet, hogy fájni fog a művelet, de ettől majd gyorsabban gyógyulsz.
- Hol vagyok, és ki maga? – kérdezte kissé szaggatottan a fájdalomtól.
- Én vagyok a Felkészítő, te pedig a Kiválasztott. – mosolygott a nő. – De hívj csak Kwon halmoninak, vagy Ahjjumának.
Ez után a beszélgetés után semmi érdemleges nem történt, csak annyi, hogy Taonak két nap elteltével már egyetlen szem törött csontja sem volt, ahogy sérülése sem. Sokat beszélgetett a hölggyel, aki egyfolytában a kis unokájáról áradozott neki, aki most valamilyen titkos szobában van, és kutat – természetesen a fiú ebből semmit sem értett meg, de azért figyelmesen hallgatott.
Épp sétára indult a házban – ami egyáltalán nem kicsi -, amikor megpillantotta az udvaron azt a lányt. A szíve nagyot dobbant, s nem tudta levenni róla a szemét. Ahogy az oszlopon állva meditált, valahogy vonzotta őt. Kilépett a szabadba, s oda sétált hozzá.
- Szia. – szólította meg bár tudta, hogy valószínűleg nem is hallja, azonban tévedett. Min Ah a hang hallatára azonnal kilépett a transzból, de sajnos a hirtelen mozgás következtében elvesztette egyensúlyát. s zuhanni kezdett – egyenesen Taora esett, aki fájdalmasan nyögött fel.
- Úgy sajnálom! Nem akartam… Én… - szabadkozott a másik, egészen addig még meg nem pillantotta Tao hatalmas mosolyát.
- Semmi baj. Ez vicces volt. – kezdett el nevetni, majd komolyra váltott. – Pedig tudom, hogy nem szabad kirántani valakit a transzból. Sajnálom.  – Mivel a lány már leszállt róla, a fiú pedig felállt, felsegítette őt. – Örülök, hogy megismertelek. Sokat hallottam rólad a nagymamádtól. Egyfolytában rólad áradozott.
- Oh, te jó ég! – nevetett fel a lány is. – Biztos gáz dolgokat mondhatott rólam…
- Nem. Nagyon is aranyos dolgokat. Alig vártam, hogy megismerjelek! Huang Zitao vagyok, de mindenki csak Taonak hív. – hajolt meg előtte, majd rámosolygott.
- Kwon Min Ah. – mosolygott ő is, de legbelül darabokra hasadt a szíve – megint. Még csak nem is emlékszik rá, pedig még azon a helyen is együtt voltak… Miért nem? Talán Luhan teszi ezt minden alkalommal?

4. fejezet

Min Ah számára ma jött el a nagy nap: a nap, amikor végre eléri, hogy Tao figyeljen rá - bár ezt már oly sokszor elhatározta magában.
Most azonban minden más; muszáj rávennie, hogy csatlakozzon hozzá, nincs más választása, mint lépni. De, ahogy az lenni szokott, sosem az történik, amit ő szeretne. A fiú ugyanis felszívódott; reggel még látta őt, s az első három órán is biztosan jelen volt, de aztán eltűnt.
- Min gondolkodsz ennyire? - ült le vele szembe Luhan egy nagy mosollyal arcán, de a másiknak nem volt túl sok kedve vele foglalkozni. Rengeteg dolog keringett a fejében, s minél inkább próbálta őket rendbe tenni, annál több új dolog bukkant fel; egyszerűen fogalmazva: hatalmas káosz uralkodott elméjében.
- Most nincs kedvem hozzád Luhan! - szúrta oda, de valójában nem is figyelt arra, amit kiejtett a száján.

- Excuse me Miss! - tartotta maga elé kezeit a fiú; de ahelyett, hogy felállt volna magára hagyva a morcos kisasszonyt, folytatta: - Nem ártana, ha sétálnánk egyet. Keressünk valami nyugis helyet, mert mondanom - pontosabban kérdeznem - kell valamit. - nézett rá a kelleténél komolyabban, ezért felkeltette a lány érdeklődését.
- Oké, de fogd rövidre, mert nagyon sok zaza dolog van a fejemben ma. - sóhajtott fel szemét forgatva.
- Zaza? Mi az a "zaza"? - kérdezte meg már a folyosón sétálva a fiú. Az, hogy együtt sétálgattak még mindig sugdolózást, és mutogatást váltott ki iskolatársaikból, de ez egyiküket sem érdekelte - Min Ah hozzá volt szokva, Luhan pedig észre sem vette, mert mindig is nagy figyelmet kapott az emberektől.
- Zagyva zavar, vagyis zaza. - hangja érdektelenül csengett.
- Tudod, hogy ennek semmi értelme ugye? - állt meg egy pillanatra a másik, de mivel a mellette sétáló meg sem állt kénytelen volt megszaporázni lépteit - bár csak kettő nagyobb kellett hozzá, hogy utolérje. - Mellesleg, az összes lány, akit csak ismerek gyilkolna azért, hogy vele akarjak elvonulni egy csendesebb helyre. Te miért vagy ilyen elutasító?
- Nem vagyok az, csak egyszerűen nem vagyok olyan, mint mások. Nagyon nem. - gondolkodott el egy pillanatra.
- Hogy érted? - kíváncsiskodott, természetesen teljesen feleslegesen, mert az Őrzőpalánta meg sem hallotta kérdését. - Ya! - ragadta meg karját, s maga felé fordította. - Tényleg fontos dolgot akartam kérdezni, de látom, hogy teljesen felesleges, mert máshol jársz... én... hah. Mindegy! Holnap elmondom, ha jobb kedvben talállak. - ezzel el is viharzott. A fiú nagyon csalódott volt, hisz csak segíteni akart abban, ami annyira fontos lenne új barátjának; úgy határozott inkább megkeresi Tao-t, és kiönti neki minden rossz érzését, mert legjobb barátja nagyon jó hallgatóság, s erről tanúbizonyságot is tett az évek alatt.


Tao céltalanul bolyongott az iskola falain belül; nem tudott az órára koncentrálni, ezért feleslegesnek tartotta, hogy bemenjen. Napok óta rémálmok gyötörték, és nem tudott rendesen aludni, ami miatt rettentő fáradtnak érezte magát. Tegnapi álma azonban minden eddigin túltett.

Tüdeje összeszorult, nehezére esett levegőt venni, de valami belső késztetés hatására úgy érezte futnia kell. Futnia valahová, valakihez, valamiért.
Hirtelen két fekete árnyat látott meg a sűrű fák között, s még gyorsabbra vette az iramot. Fogalma sem volt miért, de úgy érezte oda kell érnie minél előbb. De mielőtt ez megtörtént volna minden alkalommal felriadt, az álmaiban szereplő lány sikolya pedig ott csengett a fejében.

- Miért történik ez? - túrt bele hajába, majd legörnyedt a lépcsőre, hátát a falnak támasztotta, s lehajtott fejjel meredt maga elé; nagy sóhaj szakadt fel tüdejéből, aminek csak egyetlen fültanúja akadt, aki nem volt rest odamenni hozzá.
- Tao-ssi. - érintette meg vállát Min Ah, azonban ahogy tekintetük összefonódott, az érintés helyéről egy szikra pattant ki - amit a másik kettő nem láthatott, hisz alig egy másodperc múlva már egy teljesen idegen helyen voltak.
- Mi? Mi ez? - pattantak fel a földről szinte azonnal, hisz felismerték a helyet; épp ezért mindkettőjük feszültté vált. Körbekémlelték a rétet, ami közepén álltak, s meg is látták azt a valamit, ami álmaikban szerepelt: a csuklyás alakot - annyi kivétellel, hogy most nem alszanak.
- Ez nem jó... - mondták ki egyszerre, ezzel, elérték hogy értetlenül pillantsanak egymásra.
- Tao-ssi... futnunk kéne! - ragadta meg karját a lány, de csak egy nagy rántást érzett, s egy repülő fekete foltot, ami nagy erővel csapódott neki valószínűleg az egyik fának valahol az erdőben.
- Felesleges... - hallott meg fülében egy rémisztő, ám roppant vonzó tónusú hangot. S ekkor fogalmazódott meg egy eget-rengetően fontos kérdés a lányban, amit végül ki is mondott:
- Te vagy a sötétség gyermeke, a következő? - nyelt egy nagyot, miközben a választ várta.
- Az egyetlen gyermek. - suttogta, majd levette köpenyét ezzel megmutatva magát a másiknak.
- Tessék?
- Évezredek óta. - dobta le a földre ruhadarabját, s zsebre vágta kezeit - Nem tudtak legyőzni, ezért bezártak, de 300 évente mindig kiszabadulok innen. Viszont most valami miatt előbb szabadultam a fogságból... - emelte tekintetét az égre. 
- Mi miatt? - remegett meg Min Ah hangja.

- Valami, vagy Valaki miatt. - nézett mélyen az Őrző szemébe, majd szép lassan megindult felé, de ezzel csak annyit ért el, hogy egészen egy fatörzsig hátráltak, miközben a félelmetes idegen arcán perverz mosoly leledzett. - Figyellek már egy ideje... - suttogta ismét fülébe. - Milyen jó az illatod, sokkal vadítóbb, mint azt elképzeltem. - hajolt egészen közel ajkaihoz, viszont valami megzavarta cselekedete folytatásában; pontosabban egy sebesült Tao. 
A Pandaboy köhögve rogyott le a földre oldalát fogva az erdő szélén. Min Ah-t elöntötte az aggodalom, szíve nagyot dobbant a látvány hatására, és mit sem törődve a halálos ellenséggel, félre lökte őt, és leendő társához rohant.
- Tao-yah! - hajolt le hozzá, de az nem válaszolt neki; a fiú nagyokat pislogott, s próbálta érzékelni, hogy ki is beszél hozzá, sikertelenül, mert látása egyre inkább homályosodott a vérveszteség következtében. - Oppa!
A Kiválasztott viszont nem maradt túl sokáig azon a helyen; "kedves barátjuk" ugyanis egy újabb helyre pakolta át őt varázserejével. Ahogy földet ért egy fájdalmas nyögés hagyta el ajkait, mert még inkább szúrni kezdtek a - valószínűleg - repedt bordái.
- Utálom, ha hozzá érsz! - horkantott fel az Árny. - De még nem ölhetem meg... - sóhajtott egyet lemondóan. - Mindegy! Lesz még rá elég lehetőségem. - legyintett egyet a levegőben, s a két fiatal Min Ah otthonában találta magát.
- Nagyi! - kiáltotta el magát, s az idős nő már rohant is hozzá, de amit látott teljesen lebénította: egy félholt fiú, egy dühös unoka, és rengeteg vér.
- Honnan tudta? Mi a fene folyik itt? Mi a frászért nem tudok én semmiről? - ütött egyet a vele szemben lévő asztalra, ami azon nyomban kettérepedt, nem kis meglepetést okozva ezzel a lánynak.
- Úgy tűnik ébred az erőd drágám. - mosolyodott el a nagymama, miközben Tao sebeit kezdte el ellátni.

3. Fejezet

Park Halmoni aggódva figyelte unokáját, aki képtelen volt felkelni az ágyáról. Az iskolát már értesítette, hogy nem megy be, de fogalma sincs mit kezdjen a lánnyal. Teste tűzforró volt, akadozva lélegzett, s az izzadságcseppek egyesével folytak le meggyötört arcán.

- Nagyi... le kell mennem a... - azonban annyira erőtlen volt, hogy még a szavak sem jöttek ki a torkán.

- Ilyen állapotban akarsz lemenni oda? Mégis, hogy gondolod, hogy leengedlek? - háborodott fel az idős hölgy. - Amíg jobban nem leszel, ágyban maradsz! - ott is hagyta a lányt.

Két szenvedéssel teli óra után Min Ah elhatározásra jutott; most azonnal le kell mennie a pincébe, és megoldást találnia a problémáira. Nagy nehezen összeszedte minden erejét, s figyelmen kívül hagyva a világot, ami forgott körülötte, kezét előre nyújtva kivánszorgott a folyosóra, megtámaszkodott az ajtaja mellett lévő kis asztalon, hogy még több erőt gyűjtsön - hosszú az út a céljáig. Neki rugaszkodott, s ugyan bele telt néhány percbe, de végül sikerült leérnie. Nyakláncát a "kulcslyukba" helyezte, s belépett a poros helyiségbe. Nagyon remélte, hogy megint ugyan az fog történni - hogy a szoba segít neki; megmutatja, hogy mit keres.
- Csak sétálnom kell... - lehelte alig hallhatóan. Egyre jobban elfogta a félelem, hiszen lassanként elhagyta testét az élet, s neki fogalma sem volt róla hogyan tudná megállítani azt.
Az egyik üveges polc mellett elhaladva egy kis üvegcse világítani és kissé remegni kezdett. "Ez lesz az!" Nagy nehezen odaaraszolt a szekrényhez, s levette a kis tárgyat. Azonban ekkor már szinte minden ereje elszállt - tehát épphogy csak meg tudott kapaszkodni valamiben, mielőtt elterült volna a földön. Homályosan ugyan, de ki tudta venni az apró betűket.
"Ha az élet elhagyni készül, csak mond ki ezeket a szavakat, s idd meg a főzetet: Örökké veled." - Mivel ideje már nem sok maradt nem sokat morfondírozott ezeken az ostoba, és fantáziátlan szavakon; egyszerűen kimondta, s miután a folyadék kéken kezdett el ragyogni lehúzta azt. Megborzongott a lötty szörnyű ízétől, de nem tudott tovább foglalkozni vele, mert a világ a feje tetejére állt a szeme előtt, s ájultan hullott a földre.

Rettenetes fejfájásra ébredt egy fehér szobában, ahol egy ugyanilyen színbe öltözött fekete hajú nő mosolygott rá biztatóan, azonban ez egy cseppet sem használt. 
- Hol vagyok? - nézett körül kétségbeesetten. - Meghaltam?
- Csak majdnem drágám. Csak majdnem. - mosolyodott el a másik. A lány nagyon gyönyörűnek találta a vele szemben guggolót; úgy látta, mintha ragyogna. - Nem sokon múlt... ha hallgatsz a lányomra már rég halott lennél.
- A lánya? Úgy érti, hogy az én nagymamám...
- Pontosan. Én a te dédnagyanyád vagyok. Tőlem kaptad a feladatodat. Üljünk le. - mutatott az egyik irányba. Min Ah mérget vett volna rá, hogy egy perccel ezelőtt még nem volt ott az a két szék, és asztal. - Ne csodálkozz... halott vagyok! Azt csinálok amit akarok. - nevetett a hölgy.
- Miért vagyok itt? - kérdezte meg félénken.

- Ez egyszerű... mert szükséged van a segítségemre. Amikor én először találkoztam a Társammal miután elfogadtam a küldetést, én is pontosan ugyan ebben a szobában kötöttem ki. Vagyis lehet, hogy nem pont ez volt az... ki tudja már, mind ugyanolyan fehér. - nevetett fel az előd. A lányt őszintén lenyűgözte a nő; hiszen minden megvolt benne, amit neki hiányolnia kellett; humoros volt, gyönyörű, és még a szavakat is teljesen máshogy pakolta egymás után, mint ő. - Csak nem engem csodálsz szívem? - teljesen belepirult a kérdésbe, s el is fordította tekintetét az őt fürkésző arcról; nagyon kínosnak érezte a helyzetet, de korántsem volt annyira az, mint amennyire hitte. - Ugyan drágám, ne szégyelld! Én is így voltam vele, amikor az én elődömmel találkoztam. Úgy érzed bennem minden megvan, amit neked nélkülöznöd kell igaz? - a lány csak bólintott. - Én is pontosan ugyan ezt gondoltam. Ő milyen gyönyörű, Ő olyan tökéletes, de egy valamit megsúgok édesem, te is különleges vagy, vicces, okos, és egy lenyűgöző nő fog válni belőled. - szorította meg egy kicsit a kézfejét. - Persze, ha nem buksz el, és nem halsz meg mielőtt elérnéd a felnőtt kort. Mert ez is benne van a pakliban.
- El tudná mondani nekem, hogy...
- Ne magázz már az isten szerelmére! A dédnagyanyád vagyok! - csattan fel a nő.
- Szóval el tudnád mondani, hogy mi is pontosan ez a küldetés dolog? Mert olvastam a naplódat, és...
- Olvastad a naplóm? Micsoda szemtelenség... milyen érzés lenne, ha én fognám, és beleolvasnék a te naplódba?
- Azt hittem azért van ott, hogy elolvassam, és... én nem írok naplót... elnézést. - hajtja le fejét.
- Micsoda világ az, ahol a kamasz lányok már naplót sem írnak?
- Nem tudom, lehet, hogy más ír, de én nem... de fontos ez most? Nem hiszem, hogy ezért vagyok itt! - csapott gyengén az asztalra, de attól függetlenül a felháborodását tökéletesen kifejezte a hangja tónusa.
- Igazad van. Szóval, amiért valójában itt vagy... - hatásszünetet tartott, ami kissé bosszantotta a fiatalabbat. - Meg kell tudnod a küldetésed részleteit. - s a semmiből vészjósló zongora szó szólalt meg. A lány értetlenül nézett körbe a nő pedig elkiáltotta magát. - Ne most Szívem! - kiabálta a "plafonnak". - Bocsánat a kis közjátékért. Ott tartottam, hogy... nem fogom még egyszer elmondani azt a mondatot, ha nem baj, mert a férjem biztos megint játékos kedvében lesz.
- De ön nem halott? - értetlenkedett. Férj? Mi van?
- De igen. Ez is olyan, mintha élnék, csak annyi különbséggel, hogy bármit megtehetek, tehát jobb! - mosolyog a nő. "Akkor neki bejött az 'élet' ". - Szóval... nehéz feladat áll előtted édesem. Első lépésként meg kell keresned a Társad, vagyis a Kiválasztottat, de ez már kipipálva, mert akkor nem lennél itt.
- Te-tessék?! - döbbent le. - Ő nem lehet az... az ki van zárva, hogy pont...
- De biztosan ő az akire gondolsz. Szóval rá kell venned, hogy elfogadja a rá ruházott hatalmat, és feladatot. 
- Te-tessék?! - kerekedett el a szeme azon nyomban.
- Süket vagy lányom? Vagy mi történt?
- Az... az aki a.... - nyelt egy nagyot; nehezére esett kimondani ezeket a szavakat, hiszen akkor teljes mértékben valósággá válnak. - Én halálosan szerelmes vagyok abba a fiúba már hatodik óta, és egyetlen szót sem mertem eddig szólni hozzá... hogy tudnám rávenni, hogy...
- Aki ideküldött az egy fiú? - hitetlenkedik az előd. "Valami furcsát mondtam?" - Az lehetetlen drágám, egy nőnek kell lennie!
- Miért kéne annak lennie?
- Mert ha férfi, akkor az mindent csak bonyolít... vonzódni kezdesz hozzá, és... de hisz te már vonzódsz is... Min Ah! - Sétált oda hozzá, s ragadta meg kezeit. Azonban a lányt jobban meglepte az, hogy tudja a nevét. - Biztos, hogy fiú? Rajta volt a jel? Olyan ami a medálodon? - a másik csak bólintott. - Mondd el mi történt!
- Épp Kungfu gyakorlatokat mutatott be a lánynak akit kedvel, és amikor a kardigánujja feljebb csúszott, megláttam azt a jelet, ami a medálon is van; szédülni kezdtem, hányingerem lett, és végül itt kötöttem ki.
- Akkor abban biztosak lehetünk, hogy Ő az... akkor sokkal több mindent kell elmondanom neked, mint hittem... nincs erre időnk! Velem kell jönnöd! - megragadta karját, s egy másik szobába kezdte húzni; a közepén megálltak, s körülvette őket valami fényes hologramszerű dolog, amit a lány nem tudott beazonosítani. Hirtelen minden feketévé változott, s a nő magyarázni kezdett. - Még az idők kezdetén született meg a fény és a sötétség, de mint ahogy az minden mesében lenni szokott, ők sem voltak képesek békében élni egymás mellett. A sötétségnek nem volt elég az éjszakákat uralni, ő a nappalokat is birtokba kívánta venni. Azonban tudjuk, hogy ez lehetetlen. Ezért a fény erői leküldtek egy "magot" a földre - ez annyit takar, hogy egy szeletet a hatalmas mágiából, mint a tortánál. A mag egy nő hasába szállt, s kilenc hónap - igazából csak nyolc és fél volt - megszületett egy lánygyermek. Ez a teremtés gyönyörűbb, kedvesebb, és igaz-lelkűbb volt, mint akármelyik ember a világon, hisz magában hordozta a Fényt. Aztán a lány felcseperedett - minden férfi őt akarta, képzelheted - ezen Min Ah-nak nevetnie kellett. - betöltötte a 18. életévét, amikor a sötétség elkezdte bekebelezni a világot. Szép lassan tünedeztek el a jó dolgok a világról, természetesen a "fény gyermeke" nem hagyhatta, hogy elpusztuljon a világ, ezért közbeavatkozott. Útnak indult, hogy legyőzze a sötétséget. Meglepődött, amikor találkozott a "sötétség gyermekével". Egy vele egykorú lány volt, lelkében viszont a mi hősünkkel ellentétben csak a pusztítás, és a gyűlölet lakozott. Amikor először csaptak össze mindketten ráébredtek, hogy képtelenek győzni a másik felett, ezért tűzszünetet kötöttek. "Egy év múlva ugyan itt, ugyan ekkor" - mondták e szavakat egymásnak. Ez volt az egyetlen ígéret, amit a sötétség valaha betartott. Szüksége volt arra az időre mindkettőjüknek, hogy megtalálják a megfelelő személyeket. A fény azt kereste, akiben a legtöbb jóság rejlik, a sötétség pedig a legromlottabb embert aki valaha megteremtetett. Felkészítették a csatára mindkét Védelmezőt, s a lelkükre kötötték, hogy csak akkor léphetnek közbe, ha már tényleg a vesztés - vagy halál, ahogy tetszik - szélén állnak. Végül az Őrzők, vagy Védelmezők döntötték el a nagy csatát. A legelső Védelmező a sötétség varázsának útjába állt, s ezzel megmentette a Fény gyermekét, aki végül győzelmet aratott. - megállt egy pillanatra a nagy mesélésben, hogy meggyőződjön róla, az utódja biztosan figyel-e; mivel látta, hogy száz százalékosan mondandójára koncentrál folytatta. - Az ember azt hinné, hogy itt vége a nagy történetnek, azonban ez valójában még csak a kezdet volt. Mivel a Védelmező nő már húsz éves is elmúlt, családja nagy gyászba esett, hisz elvesztettek egy anyát, és egy szerető feleséget. A mi ősünk egyik éjszaka visszatért a halálból, és rábízta lányára a nyakláncát, amit most te is hordasz. Azzal átadta a feladatot a gyermekének, aki végül az övének, s így tovább egészen addig míg szükség nem lesz a szolgálataikra. A Sötétség három generációnként azonban újra, és újra próbálkozik. Ezért vannak a Felkészítők, és Védelmezők. A te szerencsédre, vagy épp pechedre te vagy a következő generáció, és ráadásul a te helyzetedet még az is bonyolítja, hogy a "fény gyermeke" egy fiú. Fogalmam sincs, hogy történhetett ez, de minél előbb rá kell venned, hogy csatlakozzon hozzád, és a Félkészítődhöz, mert a Sötétség hamarosan... - de a végét már nem hallotta, ugyan is magéhoz tért.
- Ne! - pattant fel a földről. - Miért pont most? Hallod? Ez nem ér! A végét még csak nem is hallottam... - túrt bele a hajába. Nem foglalkozott vele sokáig, mert meghallotta nagymamája kétségbeesett kiabálását és dörömbölését a titkos ajtón.
- Min Ah-yah! - kiabálta az idős nő.
- Itt vagyok nagyi... semmi bajom. - mosolyodott el fáradtan; a nagymama csak egyszerűen a nyakába borult, s sírni kezdett.
- Soha, soha ne ijessz meg engem többet ennyire... - szipogta. - Öreg vagyok már én ehhez.
- Rendben. De nem foglak megnyugtatni... leszel te még ennél is jobban megijedve a jövőben.
- Tessék?
- Megtudtam mi a küldetésem nagymama, és... Tao... Tao a társam. - nyögte ki végül ezt a pár szót. - Hogy fogom elérni, hogy egyáltalán észre vegyen?
- Oh, drágám... Majdcsak kitalálsz valamit. - mosolygott biztatóan a nő, de ez mit sem használt; Min Ah tisztában volt vele, hogy nincs sok ideje arra, hogy rávegye a fiút bízzon benne, és csatlakozzon hozzá. De, hogy fogja elérni, hogy egyáltalán felfigyeljen rá a fiú? Fogalma sem volt róla.

2. fejezet - Lehetetlen

Min Ah, mint mindig most is ugyan azt a furcsa rémálmot élte át, mint minden éjszaka.

Egy réten ácsorgott, ahol minden szép, és jó volt; boldognak érezte magát, mert úgy érezte, nincs egyedül. Minden vágya az volt, hogy ezt érezze, s hogy ez örökké tartson. De, ahogy minden alkalommal, ez az állapot nem tartott sokáig. Viharos felhők borították el az eget, s pár másodperc alatt félhomályba borult az egész táj. A lány szíve hevesebben kezdett el verni, s egész testét átjárta a borzongás, de nem a jóleső fajtából. Megremegtek a térdei, torka azon nyomban kiszáradt, s tüdeje összeszorult ahogy meglátta a sötét alakot, aki felé közeledik. Szemei vörösen izzottak, s ujjai végéből apró piros fénycsóvák szálltak ki, ahogy egyre közelebb, s közelebb ért, húzta maga után a varázsfonalat. Minél nagyobb lett, annál félelmetesebb varázserő szabadult fel a csuklyás alak testéből.
A lány tudta, hogy ennek nem lesz jó vége.Villámgyorsan fordított hátat a félelmetes idegennek, és már rohant is az erdőbe. Futott az életéért, a boldogságáért, s csak egyetlen mondat száguldott a fejében: "Meg kell védenem őt!" - Min Ah itt mindig fel szokott ébredni, viszont most álma tovább folytatódott. - Szaporán vette a levegőt, s érezte, ahogy testét egyre inkább elhagyja az erő; hamarosan meg fog állni, mert képtelen lesz tovább futni.
- Hiába futsz el! Meg foglak ölni. Téged is, és őt is! - hasított bele a sötétségbe egy dühös férfi hang. Min Ah hátra fordult, de nem látott senkit maga mögött, ezért kissé megnyugodott, de aztán beleütközött valamibe, vagy inkább valakibe. "Mi? Hogy került ide?!" A csuklyás kezében egy nagy mágikus kardot tartott, s épp lesújtani készült, de akkor...
Zihálva ébredt fel. Testét elborította az izzadság, s szobája romokban hevert; takarója a szoba egyik felén, párnái a másikon, Ő maga pedig bebugyolálva a plédbe, a Nap pedig majd kisütötte a szemét, ezért még hunyorítani is képtelen volt. Órájára pillantott, s szembesülni kellett a ténnyel, hogy a reggeli edzés sajnos ma elmarad, hisz már fél tizenkettő van.
- Szia drágám! - fogadja mosolyogva a nagymama a konyhában. - Mikor jöttél be az éjszaka? Azt hittem reggelig nem is végzel.
- Hajnali négy körül. Nem tudom pontosan. - harap bele egy nagy piros almába, amit a konyhaasztalon levő tálból szedett ki.
- Nyúzott vagy. - aggodalmaskodik az idős hölgy. - Megint az az álom? - a lány erre csak bólintani tudott.
- Viszont, most tovább tartott, mint szokott. Már beszélt is az alak. - húzta el a száját. - Azt mondta meg fog ölni engem is, és Őt is.
- Ki az az "Ő"?
- Nem tudom nagyi, de nagyon aggaszt ez az egész. Miért van ilyen sokszor ez a visszatérő álmom? Mi történik? - esett kétségbe.
- Én sem tudom, de... azt hallottam, hogy ez egyik ük-nagyanyádnak voltak jövőbe látó képességei, de ez csak pletyka. Őt is álmok gyötörték, és végül tényleg úgy halt meg, ahogy megálmodta.
- EZZEL MEG AKARTÁL NYUGTATNI?MERT AKKOR AZ ELLENKEZŐ HATÁST ÉRTED EL... ugyanis ez a valaki egy bazinagy vörös világító kardot akart belém vágni mielőtt felébredtem volna! - vágta ki a kukába a megmaradt almát, mert már képtelen volt elfogyasztani; gyomra görcsbe rándult, s most élete során másodszorra - miután egyszer már feladta - többet akart megtudni az őseiről. Pontosabban csak az egyikükről; arról a személyről akitől a küldetést kapta. - Azt hiszem többet kéne megtudnom erről a dologról, mert... lassan felemésztenek ezek az álmok.
- Talán, ha elfogadnád a sorsod, és nem azzal a fiúval foglalkoznál, meg tudnád szüntetni őket. - kiabálta utána a nő, mert már le is viharzott a család titkos archívumába, amit csak a nyakában lógó medállal lehetett kinyitni.
- Ne foglalkozzak Tao-val? - gondolkodott hangosan, miközben az ősrégi tekercsek között kutatott. - Akkor semmi más nem maradna, amiért érdemes... lenne...
Előre felé haladva az egyik polcon, ami mellett épp elsétált, egy kis részen világítani kezdett egy ugyan olyan szimbólum, mint ami a nyakában lógott. Közelebb sétált hozzá, s végigsimította ujjaival azt. valahogy érezte, hogy ezt valaki külön az ő számára készítette; ott van minden amit keres. Nyakláncát a lyukba helyezte, s egy kissé benyomta, hogy kinyíljon a titkos ajtó - vagyis remélte, hogy az fog kinyílni. De nem ez történt. A polcok elmozdultak a helyükről, s egy sorba rendeződtek, majd egy arany színben pompázó szöveg jelent meg rajtuk.

"Drága utódom! Nehéz feladat előtt állsz, s tudom, hogy nehezedre esik lemondani az átlagos életedről, de sajnálatos módon nincs más választásod. Ezt az ajándékot az őseidtől kaptad, s kénytelen vagy elfogadni. A sorsod az, hogy..." 

A szöveg viszont itt eltűnt, s egy másik jelent meg helyette. - "A továbbiakat, csak a társaddal olvashatod el, keresd meg Őt!" 

- Most csak szívatsz, ugye? - vágja le a földre a kezében tartott könyvet, s döbbenten mered maga elé, majd végül gondolkodóba esik. - Van egy társam? Ennek utána kell néznem!

Mivel a nagymama nem tudott lemenni unokájához, ezért kissé aggodalmasan töltötte el a hétvégét. Hisz ki sem dugta az orrát a titkos helységből. Egyetlen egyszer rohant fel, hogy ételt vigyen le magának, de akkor is csak zavaros dolgokat hadart el. A hölgy csak annyit értett meg belőle, hogy mozogtak az oszlopok, világító szöveg jelent meg, és valamiféle társat kell keresnie küldetéséhez, de ezt is csak nagy gondolkodás árán tudta kikövetkeztetni a zavaros, és izgatott beszédből.

- Ez hihetetlen Nagyi! - ült le az asztalhoz Min Ah. - Sosem hittem volna, hogy az elődeim ennyi mindent átéltek. Képzeld találtam egy naplót, amiben...

- Drágám, drágám! Kérlek ne mond el... én nem tudhatok ezekről a dolgokról.- mosolyodott el a másik.

- Oh, miért nem? - szontyolodott el egy kissé a lány.

- Mert én nem vagyok olyan erős... bárki, bármikor kiszedheti belőlem ezeket az információkat, és ennek megelőzésére a Felkészítők semmit sem tudhatnak a küldetéseitek részleteiről.

- Ezt nem értem... akkor, hogy lennétek jó Felkészítők? - sóhajtott fel a lány; úgy gondolta, hogy nagymamájának mindig mindent elmondhat, de most egyedül kell megbirkóznia mindezzel; ráadásul még magában is kell tartania.

- A harcokra készítelek fel. Bármilyen eshetőséget számításba véve évszázadok óta ezeket a módszereket használjuk a Testőr felkészítésére, s eddig szerencsére minden alkalommal sikerült győzedelmeskedni, de most ideje mással is foglalkoznod. Holnap iskola, és nem ártana tanulnod. Hess, hess! - ezzel ki is zavarta a lányt a konyhából, aki egyenesen a szobájába ment, s előkapta a matek könyvét, hisz hátfőn dolgozatot fognak írni.

- Hurrá! Éljen a matek! - sóhajtott fel, viszont tudta, hogy muszáj készülnie, mert így is hadilábon áll a tantárggyal és ráadásul még a tanár is utálja. Hogy miért? Az egy jó kérdés, de minden alakommal porig alázza őt, s előszeretettel pécézi ki Min Ah-t magának.

Tanulás közben elnyomta az álom, s csak reggel az ébresztőjére kelt fel, ami nagyon is furcsállt. Ez volt az első este hosszú hetek óta, amikor nem álmodott semmit, csak lebegett a jól eső semmiben. Lehet, hogy nagyanyjának igaza volt, s végül tényleg az fog neki segíteni, ha elfogadja a küldetését, és megtalálja a társát?

Nyugisan lezuhanyzott, megcsinálta haját, s felvette az egyenruháját. Mivel a fogmosást valahogy elfelejtette utólag gyorsan azt is elvégezte, s ment is útjára.

Az iskolában, mint mindig senki nem vette észre, hogy létezik, szekrényéhez sétált, s kivette a könyveit, bepakolta a táskáját, s bement az osztályterembe. Leült a leghátsó padba, s bedugta fülesét. Kizárta a zavaró tényezőket, s csak a zenére koncentrált; ujjai automatikusan jártak a ritmusra egészen addig még a tanár be nem jött a terembe egy idegen arccal, vagyis csak részben.

Min Ah látásból ismerte a fiút; akárhányszor látta Tao-t iskola után, mindig ezzel a sráccal lógott. Ahogy a fiú körbe kémlelte az osztályt hatalmas mosoly terült el arcán, amitől a lányok sóhajtozni kezdtek; némelyikük még a padon is elfeküdt. A lány csak egy fintort vágott, s kimeredt az ablakon. Tao osztályának épp tornaórájuk volt - a sportpálya az osztály mellett lett elhelyezve -, ezért mosoly kúszott ajkaira, hisz láthatja, hogyan edz a fiú. 

Mindig is imádta nézni ahogy a fiú a különböző Kungfu mozdulatokat gyakorolja, hisz csak ez az egy dolog volt bennük biztosan közös.

- Bu. - hallotta meg füle mellől, amitől nem kicsit kapott szívrohamot.
- Mi a... - meredt a vele szemben ácsorgó fiúra; körbenézett a teremben, és minden lány szúrós szemmel nézett rá, amikor egy mellette ülő delikvens gyilkos tekintettel figyelte őt, rájött, hogy már kicsöngettek, és az új fiú - még csak a nevére sem figyelt oda - önszántából jött oda hozzá.

- Szia. Te tűntél egyedül potenciális jelöltnek. - mosolygott rá a fiú.

- Potenciális jelölt? Mire?

- Hát, hogy körbevezess. Annyira el voltál foglalva a felhők bámulásával, hogy nem is hallottad mit mondott az osztályfőnök? - nemlegesen válaszolt, szóval a másik folytatta. - Akkor a nevemre sem emlékszel ugye? - újból megrázta a fejét. - Én Luhan vagyok, és megtennéd, hogy körbevezetsz, mert a legjobb haverom Tao - "Áh, szóval legjobb barátok!" - nem ér rá, mert edzése lesz, és szeretnék holnap már idetalálni.

- Értem, de... mások szívesen körbevezetnek, és...

- Te most épp kikosarazni készülsz, mert akkor előre szólók, lerázhatatlan vagyok! - rakta tenyerét szája mellé mintha valami bizalmas dolgot suttogna a lánynak.

- Na jó, de nem érek rá túl sokáig, mert edzenem kell, és...

- Milyen edzés? - jött oda az osztály cicababája Cher - a neve is csak ezt mutatja. - Te csak egy kis senki vagy, semmi életcéllal, sem pedig hobbival. Hogy is lehetne ez másképp? Még barátaid sincsenek! - Min Ah tudta, hogy ez csak a szokásos napi megaláztatás egy kicsi része, de ebben a pillanatban mindent félredobva kedve támadt volna átrendezni a vele szemben álló állkapcsát, és orrát, de tudta, hogy nem teheti. Sokkal erősebb a lánynál, és csak megfelelő ellenféllel küzdhet.

- Nem tudsz rólam semmit, szóval, ha jót akarsz magadnak, akkor most szépen menj el. - szűrte ki fogai között, azonban mindenki csak nevetni kezdett - kivéve az új srácot. Ő valahogy feszültté vált.

- Szerintem jobban tennéd, ha most elmennél "nem tudom, hogy hívnak lány". Amikor utoljára ezt hallottam Tao haverom eltörte a karom. Azóta a legjobb barátom, de nem hiszem, hogy ez nálatok így lenne.... Szóval mindenki menjen a saját dolgára, nem kell itt a csajbunyó, és azt gondolom, hogy nem akarsz rosszul járni. - tolta el egy kicsit a megszeppent osztálytársat a fiú. - Járjunk egyet! - rántotta fel asztalától a másikat.

Néma csendben haladtak a folyosón, majd egyszer csak Min Ah törte meg a már már kínos pillanatokat. 

- Miért álltál ki mellettem? És honnan tudtad, hogy tudnám bántani? Ennyire vadállatnak nézek ki? - ragadta meg a karját egy csendesebb helyen.

- Nem dehogy! Félre ne értsd, te határozottan aranyosan festesz, csak éppen Tao is ilyen... mármint, soha senki nem tudná meg tőle, hogy mit tud, ha nem kényszerítik rá... meg igazából azért, mert biztos nehéz lehet, és meg...

- Szóval megsajnáltál? - háborodott fel. - Nincs szükségem senki sajnálatára világos? Még a tiéd... - ekkor azonban megpillantotta az ablak túloldalán imádata tárgyát. -...re sem... - húzta el az utolsó pár szót, mert teljesen lebénult a fiú kungfu mutatványaitól.

- Áh már értem... - mondta mindentudóan Luhan, de nem tudta folytatni, mert Min Ah elrohant mellőle egyenesen a mosdóba.

Szíve torkában dobogott, s mindenből legalább hármat látott; szédült, hányingere volt, s csak egyetlen dolog lebegett lelki szemi előtt. Megragadta nyakláncát, s jól szemügyre vette - már amennyire tudta.

- Ez ugyan az... - gondolkodott hangosan. - Ez lehetetlen...

1. Fejezet

Min Ah nem akart semmi extrát az életébe, csupán néhány barátot, egy igazi nagy szerelmet, de legfőképp azt, hogy átlagos legyen - ezt a vágyát senki nem fogja teljesíteni, hisz különleges képességei vannak, és egy nagy küldetése.
A „ nagy”-on van a hangsúly - merthogy a többi részletet még senki nem osztotta meg vele a családból: mindig azt mondják neki, hogy magától kell rájönnie. De mégis mire? - fogalmazódott meg minden alkalommal amikor ezen gondolkodott; választ azonban sosem kapott,ezért hát kutakodni kezdett az ősei után. Megjárt tucatnyi archívumot, könyvtárat, templomot a válaszokért, de semmit sem talált.  Vagyis, ha pontosabb akart volna lenni azt mondaná csak egyetlen dologra derített fényt: csak, és kizárólag női ágon öröklődik a világmegváltó küldetés. Hogy miért? Arról fogalma sem volt- még egy rejtély, amit meg kellett oldania.
A lejátszó számot váltott, így gondolatai is más irányba terelődtek. El az ismeretlentől; egy számára megfoghatatlan, plátói dologra, amit talán sosem kaphat meg. Fejét térdeire hajtotta, s úgy meredt ki az ablakon. Az őszi táj, ami szeme elé tárult lenyűgözte őt, mondhatni saját magára emlékeztette.
Az Ősz gyönyörű színekben pompázott, átfestette az avart, s hűsítő szelet hozott magával a forró nyár után, ahogy mindig is szokta. A legtöbb ember számára jelentéktelen évszak, ezért észre sem veszik mennyi csodát rejt; csak várják, hogy vége legyen. Min Ah is valahogy így érzi magát; rengeteg jó tulajdonsága van, de senki sem kíváncsi rá, valamiért kizárják őt életükből - az okát nem tudná megmondani, egyszerűen így alakult.
A hétköznapok könnyen bekebelezik az embert, így teljesen hozzászokott már a magányhoz, ami az iskolával járt,  s szívét is megerősítette - így könnyebben viselte a megaláztatást. Néha azonban akaratlanul is elméjébe vésődött egy kósza, aprócska kis gondolat: mivel érdemelte ezt ki? Persze választ sosem tudott rá adni, ahogy most sem. Megrázta fejét, hogy eltűnjön elméjéből a zűrzavar...
Újabb dal csendült fel. Akárhányszor meghallotta mindig egyetlen ember jutott eszébe; a mosoly, amely mindig megdobogtatja szívét, azok a nagy fekete szemek, amik csillognak minden alkalommal, amikor Rá néz. Arra a lányra, akit szeret. Csakhogy hiba csúszott a számításba... az a lány nem Min Ah volt, hanem valaki más.
A dal :)

Csak egyetlen dolgot tudott a viszonzatlan szerelméről, túl régóta tartott már ahhoz, hogy egyszerűen tovább lépjen rajta - sőt,a mi azt illeti egyáltalán nem is akarta megtenni.Lépni akart. Amellett maga mellett akarta tudni az ő egyetlen pandáját.. Terve nem volt bonyolult, de annyira egyszerű sem. Nagymamája azt tanácsolta neki, hogy a hasán keresztül fogja meg a fiút, aki tetszik neki - ez eleve kilőve, hiszen azt sem tudja mi fán terem a konyhaművészete, szóval maradt a jól bevált "megpróbálok összebarátkozni vele" tervnél.
Az elhatározás megvolt, már csak megvalósítani kellett, ami nem is bizonyult olyan könnyűnek, mint hitte. Arra gondolt, hogy, amikor egyedül van köszön neki, és beszélgetni kezdenek... csakhogy a fiú sosem volt egyedül. Lehet, hogy egy félénk srác volt, azonban barátokból akadt neki jó pár - tehát nem unatkozott, így nem is teremtett lehetőséget a lány számára.

A mai is egy kudarccal zárult napnak számított, pedig már majdnem sikerült összehoznia egy beszélgetést...

Tao az iskola udvar egyik elhagyatottabb padján üldögélt - mivel mostanában nagyon gondterheltnek tűnt gondolta, ez jó kiindulási téma lenne számukra. Szépen odasétál, megkérdezi mi a baja, és minden megy a maga útján. 
Gyors léptekkel haladt a fiú felé nehogy lekésse a megfelelő pillanatot; amikor kicsit közelebb ért lassított nehogy szapora légzése lebuktassa - a szíve így is úgy is a torkában dobogott, azt talán még nem hallja meg, de ha zihál az már elég ciki tud lenni.
Leült a fiú mellé, aki homályos tekintettel bámult maga elé, megkocogtatta a vállát, amire azonnal felkapta a fejét.
- Szia Tao. - mondta bátortalanul a lány. A harcban legyőzhetetlen ellenfél, az iskolában pedig csak egy átlagos csaj, aki odavan egy srácért. - Jól érzed magad? - "Ez az! Megy ez neked! Figyel rád."
- Szia... öhm... - gondolkodik el a másik. - bocsi, de nem tudom a neved...
- Min Ah vagyok. - erőltet magára egy halvány mosolyt. Nagyon csalódottnak érezte magát. - Egy osztályba járunk hatodik óta...
- Oh, bocsánat. Akkor Min Ah-shi, köszönöm kérdésed, jól vagyok. - bólintott, de nem mosolygott, tudta, hogy a fiú nem őszinte vele (bár hogy is várhatná el, hisz még a nevét sem tudta eddig).
- Biztos? - próbálta ismét magára terelni a másik figyelmét, sikertelenül. - Arra gondoltam, hogy... - a pandaszemű felállt, s szó nélkül hagyta ott őt; ráadásul még a mondatot sem hallgatta végig. Min Ah szomorúan nézett a távolodó alak után. - ... talán lehetnénk barátok. - lehajtotta fejét, s szomorúan meredt maga elé. Ezt elszúrta...
Ez volt az első sokk, a második, az a személy, akihez tartott; Han Ah az iskola hercegnője, akiért mindenki oda volt. S volt még egy harmadik dolog is, amitől végleg letargiába esett, s inkább haza indult. A tekintet, amivel a másik lányt ajándékozta meg, aki ráadásul rá sem hederített.

- Nagyi... én mindent megadnék, ha csak egyszer úgy nézne rám. - terült el csalódottan a konyhapulton.
- Szívem... ki ez a fiú? - kérdez rá a nagymama.
- Huang Zitao-nak hívják. Már meséltem róla...
- Ez az a fiú, akiről hatodikos korodban úgy áradoztál? Aki Kungfuzik?
- Igen... azt hiszem holnap újra megpróbálom. - tekintete elszánt volt.
- Min Ah-yah azt hiszem jobb lenne, ha inkább a nyaklánccal, és a küldetéssel törődnél, amit a dédnagyanyád hagyott rád.
- Arra még rengeteg időm lesz nagyi! De, hogy megnyugodj, megyek meditálni. - nyomott egy nagy puszit nagyszülője arcára, s lerohant a kis tóhoz, ami az udvar közepén volt; felállt az oszlopra, bal lábát előre nyújtotta, kezeit pedig oldalra, lehunyta szemeit, s lement alfába. Kizárt minden zavaró dolgot a külvilágból; csak a madarak csicsergését, a kis ivókút csobogását, s lágy szellőt hallotta.
Mosoly kúszott ajkaira, amint elöntötte a béke; teljesen megnyugodott, szíve halk dobogása, amely egyenletes ütemet diktált még inkább mélyebbre rántotta a transzban.
A nagymama kinézett a tradicionális ház egyik ajtaján, s nyugtázta magában, hogy unokája ma már biztosan nem jön le arról az oszlopról.

Prologe~

Minden hatodikban kezdődött; akkor pillantotta meg őt először. A fiú új tanulóként érkezett az osztályba Kínából. Fekete haj, nagy fekete szemek, amik bizonytalanságtól csillantak meg miközben vegignézett osztálytársain - Min Ah angyalnak látta a tanári asztal melett ácsorgót; ragyogott körülötte aurája, amiért képtelen volt levenni róla a szemét. Akkoriban megesküdött volna rá, hogy valóban a mennyből pottyant le a másik.

- Annyong! - hajolt meg a kisfiú. - Huang Zitao vagyok, kérlek vigyázzatok rám! - minden új diák így mutatkozik be, de a kislánynak még ez is megdobogtatta fiatal, ártatlan szívét.

Szíve hevesen vert a gondolattól, hogy minden nap találkozhatnak majd; azt szerette volna, hogy Tao is ugyan így érezzen, de megszólítani sosem merte. Első héten osztálytársai a fiú láttára alázták meg - leöntötték őt egy nagy adag epres joghurttal - a fiú pedig kinevette. A szíve fájt és sírni kezdett, majd elfutott.

Évek múltán még mindig ugyan úgy érez, ugyan azt gondolja annyi különbséggel, hogy elhatározta lépni fog!

De, ha minden ilyen egyszerűen menne nem mondanák azt az életről, hogy nehéz. 

Tao szíve ugyan is már foglalt: egy viszonzatlan szerelem ejtette rabul felénk szívét. Nem lát mást, csak Jong Han Ah-t a népszerű, tehetséges lányt - benne minden megvan, amit Min Ah-nak nélkülöznie kell . Leginkább barátok, hodolók és csodás gimnazista évek, és az egyetlen dolog, ami fáj neki - pontosabban az egyetlen, ami valóban érdekli - az maga Tao szerelme.

Kwon Min Ah (képen: Byun Ji Young)

Huang Zitao (Tao)

Jong Han Ah (képen: Do Hwe Ji)

Luhan