1. Fejezet

Min Ah nem akart semmi extrát az életébe, csupán néhány barátot, egy igazi nagy szerelmet, de legfőképp azt, hogy átlagos legyen - ezt a vágyát senki nem fogja teljesíteni, hisz különleges képességei vannak, és egy nagy küldetése.
A „ nagy”-on van a hangsúly - merthogy a többi részletet még senki nem osztotta meg vele a családból: mindig azt mondják neki, hogy magától kell rájönnie. De mégis mire? - fogalmazódott meg minden alkalommal amikor ezen gondolkodott; választ azonban sosem kapott,ezért hát kutakodni kezdett az ősei után. Megjárt tucatnyi archívumot, könyvtárat, templomot a válaszokért, de semmit sem talált.  Vagyis, ha pontosabb akart volna lenni azt mondaná csak egyetlen dologra derített fényt: csak, és kizárólag női ágon öröklődik a világmegváltó küldetés. Hogy miért? Arról fogalma sem volt- még egy rejtély, amit meg kellett oldania.
A lejátszó számot váltott, így gondolatai is más irányba terelődtek. El az ismeretlentől; egy számára megfoghatatlan, plátói dologra, amit talán sosem kaphat meg. Fejét térdeire hajtotta, s úgy meredt ki az ablakon. Az őszi táj, ami szeme elé tárult lenyűgözte őt, mondhatni saját magára emlékeztette.
Az Ősz gyönyörű színekben pompázott, átfestette az avart, s hűsítő szelet hozott magával a forró nyár után, ahogy mindig is szokta. A legtöbb ember számára jelentéktelen évszak, ezért észre sem veszik mennyi csodát rejt; csak várják, hogy vége legyen. Min Ah is valahogy így érzi magát; rengeteg jó tulajdonsága van, de senki sem kíváncsi rá, valamiért kizárják őt életükből - az okát nem tudná megmondani, egyszerűen így alakult.
A hétköznapok könnyen bekebelezik az embert, így teljesen hozzászokott már a magányhoz, ami az iskolával járt,  s szívét is megerősítette - így könnyebben viselte a megaláztatást. Néha azonban akaratlanul is elméjébe vésődött egy kósza, aprócska kis gondolat: mivel érdemelte ezt ki? Persze választ sosem tudott rá adni, ahogy most sem. Megrázta fejét, hogy eltűnjön elméjéből a zűrzavar...
Újabb dal csendült fel. Akárhányszor meghallotta mindig egyetlen ember jutott eszébe; a mosoly, amely mindig megdobogtatja szívét, azok a nagy fekete szemek, amik csillognak minden alkalommal, amikor Rá néz. Arra a lányra, akit szeret. Csakhogy hiba csúszott a számításba... az a lány nem Min Ah volt, hanem valaki más.
A dal :)

Csak egyetlen dolgot tudott a viszonzatlan szerelméről, túl régóta tartott már ahhoz, hogy egyszerűen tovább lépjen rajta - sőt,a mi azt illeti egyáltalán nem is akarta megtenni.Lépni akart. Amellett maga mellett akarta tudni az ő egyetlen pandáját.. Terve nem volt bonyolult, de annyira egyszerű sem. Nagymamája azt tanácsolta neki, hogy a hasán keresztül fogja meg a fiút, aki tetszik neki - ez eleve kilőve, hiszen azt sem tudja mi fán terem a konyhaművészete, szóval maradt a jól bevált "megpróbálok összebarátkozni vele" tervnél.
Az elhatározás megvolt, már csak megvalósítani kellett, ami nem is bizonyult olyan könnyűnek, mint hitte. Arra gondolt, hogy, amikor egyedül van köszön neki, és beszélgetni kezdenek... csakhogy a fiú sosem volt egyedül. Lehet, hogy egy félénk srác volt, azonban barátokból akadt neki jó pár - tehát nem unatkozott, így nem is teremtett lehetőséget a lány számára.

A mai is egy kudarccal zárult napnak számított, pedig már majdnem sikerült összehoznia egy beszélgetést...

Tao az iskola udvar egyik elhagyatottabb padján üldögélt - mivel mostanában nagyon gondterheltnek tűnt gondolta, ez jó kiindulási téma lenne számukra. Szépen odasétál, megkérdezi mi a baja, és minden megy a maga útján. 
Gyors léptekkel haladt a fiú felé nehogy lekésse a megfelelő pillanatot; amikor kicsit közelebb ért lassított nehogy szapora légzése lebuktassa - a szíve így is úgy is a torkában dobogott, azt talán még nem hallja meg, de ha zihál az már elég ciki tud lenni.
Leült a fiú mellé, aki homályos tekintettel bámult maga elé, megkocogtatta a vállát, amire azonnal felkapta a fejét.
- Szia Tao. - mondta bátortalanul a lány. A harcban legyőzhetetlen ellenfél, az iskolában pedig csak egy átlagos csaj, aki odavan egy srácért. - Jól érzed magad? - "Ez az! Megy ez neked! Figyel rád."
- Szia... öhm... - gondolkodik el a másik. - bocsi, de nem tudom a neved...
- Min Ah vagyok. - erőltet magára egy halvány mosolyt. Nagyon csalódottnak érezte magát. - Egy osztályba járunk hatodik óta...
- Oh, bocsánat. Akkor Min Ah-shi, köszönöm kérdésed, jól vagyok. - bólintott, de nem mosolygott, tudta, hogy a fiú nem őszinte vele (bár hogy is várhatná el, hisz még a nevét sem tudta eddig).
- Biztos? - próbálta ismét magára terelni a másik figyelmét, sikertelenül. - Arra gondoltam, hogy... - a pandaszemű felállt, s szó nélkül hagyta ott őt; ráadásul még a mondatot sem hallgatta végig. Min Ah szomorúan nézett a távolodó alak után. - ... talán lehetnénk barátok. - lehajtotta fejét, s szomorúan meredt maga elé. Ezt elszúrta...
Ez volt az első sokk, a második, az a személy, akihez tartott; Han Ah az iskola hercegnője, akiért mindenki oda volt. S volt még egy harmadik dolog is, amitől végleg letargiába esett, s inkább haza indult. A tekintet, amivel a másik lányt ajándékozta meg, aki ráadásul rá sem hederített.

- Nagyi... én mindent megadnék, ha csak egyszer úgy nézne rám. - terült el csalódottan a konyhapulton.
- Szívem... ki ez a fiú? - kérdez rá a nagymama.
- Huang Zitao-nak hívják. Már meséltem róla...
- Ez az a fiú, akiről hatodikos korodban úgy áradoztál? Aki Kungfuzik?
- Igen... azt hiszem holnap újra megpróbálom. - tekintete elszánt volt.
- Min Ah-yah azt hiszem jobb lenne, ha inkább a nyaklánccal, és a küldetéssel törődnél, amit a dédnagyanyád hagyott rád.
- Arra még rengeteg időm lesz nagyi! De, hogy megnyugodj, megyek meditálni. - nyomott egy nagy puszit nagyszülője arcára, s lerohant a kis tóhoz, ami az udvar közepén volt; felállt az oszlopra, bal lábát előre nyújtotta, kezeit pedig oldalra, lehunyta szemeit, s lement alfába. Kizárt minden zavaró dolgot a külvilágból; csak a madarak csicsergését, a kis ivókút csobogását, s lágy szellőt hallotta.
Mosoly kúszott ajkaira, amint elöntötte a béke; teljesen megnyugodott, szíve halk dobogása, amely egyenletes ütemet diktált még inkább mélyebbre rántotta a transzban.
A nagymama kinézett a tradicionális ház egyik ajtaján, s nyugtázta magában, hogy unokája ma már biztosan nem jön le arról az oszlopról.