9. Fejezet

Korai edzés; minden mást szívesen megtett volna, amit csak a nagymamája két, de ezt egyszerűen nem tudta elviselni. Még a nap sem kelt fel, de ő már kint ácsorog az edzőtér kellős közepén, és különböző wushu gyakorlatokat csinál. Ilyenkor mindig elgondolkodik azon, hogy miért is ő a másik, akit kiválasztottak a küldetések elvégzéséhez, de sosem talál rá választ akármilyen erősen is agyal rajta. Ezt kell tennie és kész, neki ebbe nincs beleszólása.
- Menjünk reggelizni, Tao biztos felkelt már! – ahogy meghallotta a fiú nevét fülig pirult, és gyorsabbra vette az iramot, minél hamarabb bent akart lenni. Leült a megszokott helyére, és várt: várt arra, hogy társa mosolygós arca köszöntse őt, és nem is kellett sokáig várakoznia. Alig telt el öt perc, és egy mosolygós fiú lépett be az ajtón, és egyenesen hozzá sétált, majd egy ölelés után leült mellé, és ismét megvillantotta édes mosolyát.

- Jesszusom… itt mindenki szivárványt vacsorázott? – szúrja oda a két fiatalnak az idős hölgy.
- Miért vacsoráztunk volna szivárványt? – kérdezi szinte egyszerre a másik kettő, amitől nevetni kezdtek. Valahogy most minden olyan tökéletesnek tűnt.
- Mert abban van a boldogság! – ült le az asztalhoz és falatozni kezdett. – Tudjátok, hogy nincs sok időtök ugye? Le kell mennetek végre a pincébe, és Taonak el kell fogadnia a küldetést. Van 5 napotok, vagy maximum 6.
- Ez igaz. Akkor… ha ezt megettük lemegyünk, jó? – emelte tekintetét a mellette ülőre Min Ah, aki bólintott.

- Mire is kell számítanom? – látszott rajta, hogy egy picit meg van ijedve a helyzettől, de azért tartotta magát.
- Nyugalom. – tette vállára kezét a lány egy biztató mosoly kíséretében. – Nem lesz semmi rendbontó, csak elkezd ragyogni a kezeden lévő tetoválás, aztán bemegyünk, megjelenik a felirat, elolvassuk. Azzal, hogy belépsz oda, már elfogadtad. – elővette pulóvere alól a nyakláncát, és belenyomta a lyukba, amitől a szemben lévő falon lassan kirajzolódott a medál mintája, majd miután felragyogott egy pillanatra az ajtó kitárult.
S valóban, ahogy az Őrző mondta a Tao kezén lévő tetoválás halványkék fény fénnyel ragyogni kezdett, amint elsétáltak az első jel mellett, ami újra elindította azt a folyamatot, amit Min Ah egyszer már látott. A polcok megindultak egy bizonyos irányba, és sorba rendeződtek, aztán pedig megjelentek azok a bizonyos sorok, amit a lány már egyszer elolvasott.

"Drága utódom! Nehéz feladat előtt állsz, s tudom, hogy nehezedre esik lemondani az átlagos életedről, de sajnálatos módon nincs más választásod. Ezt az ajándékot az őseidtől kaptad, s kénytelen vagy elfogadni. A sorsod az, hogy megmentsd a világot, a Kiválasztottal együtt. Az Árny hamarosan le fog csapni rátok a Vörös Hold alatt." – a lány ezt már mind tudta a feljegyzésekből, tehát eddig semmi újat nem mondott az írás. – „Tudnotok kell, hogy egyikőtök életét veszti majd, Vagy az őrző, vagy a Kiválasztott marad majd életben, és ez ellen semmit sem tehettek. Egyikőtök sorsa az, hogy azon az éjszakán meghaljon.

Sok sikert Utódom!"

A két fiatal nem tudott mit mondani; álltak döbbenten, és meredtek a szöveg helyére. Olyannyira le voltak sokkolva az olvasataktól, hogy néhány másodpercig még levegőt venni is elfelejtettek.
- Szóval nem lesz semmi baj, ugye? – suttogta Tao, ezzel megtörve a fullasztó némaságot kettőjük között.
- Én sem sejtettem, hogy ez lesz… hogy lehet ez? – szorította ökölbe kezeit, s ahogy testét elöntötte a harag úgy támadt fel a szél a helyiségben. A papírok repkedni kezdtek, és a polcok eldőltek. Min Ah szeme pedig fehéren kezdett el világítani.
- Nyugodj meg! – sétált oda hozzá a fiú, és karjaiba zárta, ami használt is. Lassan abbamaradt teste remegése, és a düh is elszállt. – A mesterem mindig azt mondta, hogy magunk irányítjuk a sorsunkat, szóval… változtathatunk ezen. – bár nyugtatni akarta, az ellenkező hatást érte el vele. A lány ellökte magától, és szikrázó tekintettel meredt rá.
- Magunk irányítjuk? Vannak, akik igen, de mi nem! Tudod hány Őrző hitte azt, hogy meg tudják változtatni? Mindegyik! Szerinted hány írta azt, hogy happy end lett a vége? Egyik sem! Miért? Mert valamelyikük meghalt. Volt olyan is, aki be sem tudta fejezni az utolsó mondatát, mert elkezdődött a nagy csata, és utána már nem volt lehetősége rá, mert nem élte túl! – egyértelműen nem tudta kezelni a helyzetet. Az, hogy meg kell halnia, vagy pedig elveszítenie Tao-t… egyszerűen nem tudta elfogadni. Miért pont neki kellett ezt az örökséget kapnia? Miért nem valaki más.
Egy könnycsepp szaladt végig arcán, ahogy elrohant a fiú mellett. Ha a dolgok jól alakulna, miért kell mindennek tönkre mennie egy pillanat alatt? Miért kell mindig, mindennek ilyen bonyolultnak lenni? „Mire számítottam…” – rázta meg a fejét. A fal mellett lecsúszva, térdére hajtotta fejét és hagyta, hogy eluralkodjanak rajta az érzelmek. Ez volt e legrosszabb dolog, ami csak történhetett…
Alig telt el tíz perc, és kopogást hallott meg az ajtaján.
- Bejöhetek? - hallott meg egy bátortalan hangot, amely most mégis megmelengette szívét.
- Gyere. - szólt ki halkan, majd az ajtó kinyílt, s két nagy fekete szempárral találta szembe magát, amik most szomorúságtól csillogtak; a fiú leült mellé a padlóra, és fejét a hideg falnak támasztotta egy nagy sóhajjal kísérve.
- Nekem sem könnyű, de... - nyelt egy nagyot, mielőtt folytatta. - de, ígérem, hogy minden tőlem telhetőt megteszek, hogy mindketten túléljük, és... - ült fel, és tűrt egy tincset a lány füle mögé, miközben egyenesen szemeibe nézett - most valahogy máshogy csillogott. - Azt is megígérem, hogy vigyázni fogok rád, mert... én tényleg kedvellek! - ölelte magához Min Ah-t olyan szorosan, ahogy csak tudta. A biztatás hatott, mert a lány lassanként abbahagyta a sírást, aztán pedig még jobban a fiú karjaiba bújt. Olyan csöndben voltak, hogy hallotta az ölelő karok tulajdonosának hihetetlen tempóban lüktető szívét, ami azt jelentett, hogy nem hazudik az érzéseivel kapcsolatban. Tényleg őszinte vele...

8. Fejezet

A napsugarak lassan kúsztak végig a parkettán, míg végül meg nem állapodtak egy arcon: egy kimerült, meggyötört arcon. Min Ah tényleg minden erejével azon volt, hogy elaludjon az éjszaka folyamán, de valahogy mégsem jött álom a szemére. Annyira felzaklatta mindaz, amit Luhan mondott neki, és tett vele, hogy egyszerűen túl feszült volt így az ábrándos képek nem jöttek el hozzá azon az estén.

Tao óvatosan nyitott be a lány szobájába – csak be akart lesni, hogy alszik-e még, vagy sem -, de amikor meglátta, hogy a földön fekszik azonnal odarohant hozzá.

- Min Ah-yah! Jól vagy? – hajolt kicsit közelebb, tenyerét az alvó arcára fektette, s meg közelebb húzódott hozzá, ujjai lassan a nyakára csúsztak. Már-már majdhogynem a puha bőrhöz értek ajkai, amikor a lány szeme kipattant, s tekintetük összetalálkozott. Azok a nagy fekete szemek rögvest magával ragadták a barna tekintetet. Valami megmagyarázhatatlan vonzalom következtében ajkaik közeledni kezdtek egymás felé. Már majdnem csókban forrtak össze, amikor egy könyv lerepült a polcról, és egyenesen a velük szemben lévő falnak csapódott.

- Ez meg mi volt? – kapta a könyvre a tekintetét Tao. Megtört a varázs, ami körülvette őket – sajnos. – Tudod nálatok elég furcsa dolgok történnek. – kezdett bele a fiú. – A nagymamád a levegőben jár, de titkos szobában mászkálsz, titkos tekercseket kutatva, furcsa helyeken kötünk ki, világmegmentő küldetésre invitálsz, és most még a könyvek is repkednek?

- Igen… ez tényleg elég furcsa volt… még magunkhoz képest is. – nevetett fel az Őrző, de csak feszültségoldás gyanánt, mert őt is kezdte kirázni a hideg a furcsa aurától, ami elöntötte a szobát.

- Hideg van itt. Menjünk! Úgy is van pár dolog, amit meg akarok kérdezni… és edzhetnénk is együtt, ha nem bánod. – mosolygott rá, miközben felhúzta a földről.

- Kicsit más vagy, mint a suliban… - csúszott ki a lány száján.

- Tessék?

- Hát… egy iskolába járunk. Láttalak párszor, de akkor másnak tűntél. – hajtotta le a fejét egy kicsit zavartan. Olyat mondott el, amit nem biztos, hogy kellett volna.

- Hogy-hogy másnak? – torpant meg a Kiválasztott, megragadta a lány kezét, és maga felé fordította.

- Semmi komoly. – mosolyodott el. – Csak olyan… félénknek tűntél. – erre a mondatra Tao azon nyomban elpirult, s a padlót kezdte el fixírozni.

- Öhm… azért mert tudod van az a lány, és… sose tudom hogy kéne viselkednem vele, vagy például akkor amikor nincs ott. Nem tudhatom, hogy mikor lát meg, és…ez frusztrál engem.

- Á, értem. – szontyolodott el egy kicsit – na jó, nagyon. Nem hitte el, hogy még most is csak Han Ah-ra gondol. – Szóval te… kedveled azt a lányt?

- Khm. Nem… vagyis igen! Várj, ez így túl… - sóhajtott fel, majd folytatta. – Az, hogy kedvelem egy kicsit furcsa kifejezés erre, mert ez nem az, de mégis vonzósom hozzá, érted? – próbálta meg elmagyarázni, de Min Ah csak értetlenül pislogott rá. – Hát, hogy mondjam? – indult meg újra a folyosón. – Amikor kedvelsz valakit, gyorsan kezd el verni a szíved, izzadni kezd a tenyered, nem kapsz levegőt, pillangók repdesnek a gyomrodban, és olyan boldognak érzed magad, hogy arra nem is találsz szavakat! – mutogatott vadul. – De amikor én meglátom Han Ah… csak a vonzalom van. Belülről késztetést érzek rá, hogy odamenjek hozzá, és… khm… de sosem teszem meg. – vakargatja tarkóját. „Lehet, hogy Luhan csinálta?” – suhant át a lány agyán. – „De minden, amit ennyi év után sikerült elérnie… az pusztán erős testi vonzalom?”

- Értem. – mosolyodott el Min Ah. – Akkor nem is faggatlak tovább erről, mert látom, hogy kellemetlenül érint. – utalt diszkréten a pirospozsgás arcra.

- Viszont én kérdeznék! – állt elé már az ajtóban. – Te éreztél már ilyet?

- A testi vonzalomra, vagy…

- Kedveltél már valakit, annyira, hogy majd beleőrültél? – Tao tekintete a kelleténél többet árult el a lány számára. Tudta, hogy bármilyen választ is ad, mindenképp elkeseredik majd. Ha igent mond, azt hiszi nem róla van szó – pedig de! Ha pedig nemet, akkor pedig elkönyveli, hogy esélye sincs nála, ami szintén nem igaz.

- Hát… nem tudom, hogy ez az-e, amiről te beszélsz, de valamit tudok. Érzek valamit valaki iránt már egy ideje. – reménykedett benne, hogy a szemkontaktus eléri a kellő hatást, és Tao nem érti teljesen félre azt, amit mondott.

- Milyen régóta? – jó jel volt, hogy nem szakította meg a szemkontaktust.

- Egy ideje. – direkt nem adott konkrét választ, de nem akarta tovább folytatni ezt a beszélgetést, ezért gyorsan témát is váltott. – Tao… van egy tetoválás a karodon ugye? – nézett le az említett testrészre.

- Igen, de miért? –egyértelmű, hogy nem értette mit akart.

- Milyen? Megmutatod? – bólintott majd felhúzta pulóvere úját. Ahogy Min Ah végighúzta ujjbegyét a fekete tintán, az azon nyomban ragyogni kezdett, de amint elemelte abba is maradt. – Ez tényleg az… - suttogta maga elé.

- Mi?

- Innen tudtam, hogy te vagy az. – nézett fel a fiúra, de a suttogást nem hagyta abba – elég közel álltak egymáshoz így is tökéletesen hallotta. – Nekem is ilyenem van, csak egy medálban. – húzta elő pólója alól nyakláncát, amin ott lógott az említett szimbólum.

- Ez hogy lehet? – fogta tenyerébe a másik is.

- Egyszerű… Te vagy a társam, vagyis én a tiéd. Érted… te vagy a világmegmentő hős, én pedig a társad.

- Kezdek egyre jobban hinni neked… tudod, néha elég nehezemre esik elfogadni azt, amibe csöppentem, de aztán történne ilyen, és ehhez hasonló dolgok, és… kezdenek elmúlni a kétségeim. – a szél fújni kezdett, belekapott Min Ah hajába, majd tovaszállt. Végigsöpört az egész házon, végül pedig távozott az egyik nyitott ablakon. – Ráadásul, ha egy ilyen lány mond nekem valamit, mint te, elég nehéz nem elhinnem. – csúsztatta a lány nyakára tenyerét, s nagyot nyelve készen állt a jelentőségteljes pillanatra: a pillanatra, amikor végre megcsókolja őt. Az Őrző oly rég vért már erre, hogy minden másodpercet idegtépően hosszúnak élt meg, de végül – most az egyszer nem szakította félbe őket senki, és semmi – ajkaik összeértek, s végre elcsattant az a csók. A lány a Mennyországban érezte magát; pillangók kezdtek el repkedni a gyomrában.

- huh. Ha tudom, hogy ez ilyen… előbb kipróbálom… - vette a levegőt szaporán Tao.

- Tényleg tudhattad volna! – mosolygott a fiúra.

- Fiatalság-bolondság, de most eljött az edzés ideje! – kacsintott a nagymama. – Utána meglátogathatnátok a pincét. – elviharzott mellettük, és újból elővette azt a bizonyos csengőcskét – csak most eggyel többet, mert a fiú is beszállt a játékba.

A Pandaboy élete legnehezebb, legkönyörtelenebb edzésén volt túl. A végére már visszasírta előző mesterét, aki fele ennyire sem volt szigorú – és fitt. Nagyokat lélegezve, izzadtan terült el a földön, miután nem sikerült elvenniük a tárgyat – és kudarccal zárult a nap.

- Bírod még? – hajolt fölé mosolyogva Min Ah.

- Te, hogy tudtad ezt évekig elviselni? – ült fel nagy nehezen.

- Kiskoromtól kezdve ilyen… nem is ismertem másfajta edzést. – ült le ő is. – Mondjuk most a szokottnál is keményebb volt… lehet, azért mert most már neked is kezd éledezni az erőd.

- Olyan erőm lesz, mint neked?

- Nem. – nézett rá komolyan. – Te a fény összes varázserejét birtoklod… sokkal hatalmasabb leszel nálam. – emelte az égre tekintetét. – Remélem nem lesz semmi baj… - sóhajtott fel.

- Hogy lenne? Itt vagyok neked, és te is nekem. Együtt… együtt legyőzhetetlenek vagyunk! – ölelte magához a lányt. „Hamarosan kezdődik. Ne légy olyan kegyetlen vele kérlek…”

7. Fejezet

Két csillogó szempár nézte végig, ahogy a nap egyre lejjebb kúszva a horizonton narancssárgára festi az eget. Csendben figyelték, hisz egyiküknek sem volt szüksége szavakra. Eleget beszéltek ezelőtt; most csak élvezték a látványt. Néha-néha tekintetük összefonódott a félhomályban egy pillanatra, s akkor nagyot dobbant szívük.

- Elmondod mi ez a küldetés, amit el kell fogadnom? – ült le törökülésbe Tao, és Min Ah-ra meredt, aki értetlenül pislogott rá.

- Miért érdekel ilyen hirtelen? – vett fel ő is hasonló pozíciót, fogott egy szendvicset a tányérról és falatozni kezdte. Húzni akarta az időt, mert félt: félt attól, hogy elijeszti a fiút a meséjével, és azt nagyon nem akarta, hisz annyira jól érezte magát vele a mai nap.

- Mert tudni akarom ki volt az a furcsa fazon, aki meg akart ölni engem azon a tisztáson az erdő közepén, és fenyegetett meg téged! – harapott bele ő is egy szendvicsbe.

- Tao… Lehet, hogy elfoglak ijeszteni. – hajtotta le szomorúan a fejét a lány.

- A mesterem mindig azt hajtogatta: ”Nagy dolgokra vagy hivatott! Megmented a világot a pusztulástól!” – utánozta mestere öreges hangját, amitől a vele szemben ülőnek nevetnie kellett. A fiú elérte, hogy ne érezze magát kényelmetlenül mellette egyetlen szavával, és ez hihetetlenül lenyűgözte őt; eddig senkinek sem sikerült ez. – Folyamatosan ezt hajtogatta, amíg meg nem halt, szóval fel vagyok készülve. Mond csak nyugodtan! – biztatóan nézett a vele szemben ülőre.

- Hát jó… lényegében… - fújta ki magát mielőtt folytatta volna. – Az elmúlt napokban rengeteget olvastam a küldetésünkkel kapcsolatban, és megtudtam nagyon sok dolgot, amivel eddig nem voltam tisztában a titoktartás miatt.

- Milyen titoktartás? – lepődött meg a Kiválasztott.

- A nagymamám semmit sem tudhat az Őrzők küldetéséről. Az volnék én; az Őrző, te pedig a Kiválasztott. Eddig tiszta? – a fiú bólintott, ezért folytatta. – Szóval, egy bizonyos éjjel – pontosan mától egy hétre – az Árny kiszabadul a fogságból, ahová minden alkalommal bezárják. Ha kitört onnan olyan hatalmas gonosz energia szabadul fel a testéből, hogy el akarja majd pusztítani az összes jót a Földön. A mi dolgunk ezt megakadályozni azzal, hogy vagy megöljük őt, vagy pedig visszazárjuk a kalitkába. Pontosabban abba a külön kis dimenzióba, ahová múltkor kerültünk, akit pedig ott láttál az maga volt az ellenségünk. – fejezte be, és kíváncsian meredt a fiúra, aki azon volt, hogy feldolgozza a hallottakat.

- Ugye tudod, hogy ez egy elég eszement történet? – szólalt meg végül Tao, és felhúzott szemöldökkel meredt a lányra, aki csak bólintott. – De hiszek neked! – mosolyodott el halványan – Ha nem lettem volna én is ott, biztos bolondnak néznélek, de így hiszek neked. Mit kell tennem, hogy segíthessek neked?

- Hát… valójában én lennék az, aki neked segít. – mutat magára, majd a fiúra. – A nagy világmegmentős történet főszereplője te vagy, én csak megvédelek, és közbeavatkozom, ha kell. – mosolyodott el.

- Hát eddig nem kaptam túl sok szerepet a sztoriban, ahhoz képest, hogy én vagyok a hőse. – nevetett fel a fiú. Ez volt a legszebb dallam, amit Min Ah valaha hallott, így egy kicsit el is akadt a lélegzete, de miután megrázta fejét magához tudott térni. – Mi a baj? Megint fáj a fejed? – hallotta meg ezeket az aggódó szavakat.

- Oh, nem, csak… - elpirult. – tetszik, ahogy nevetsz. – csúszott ki a száján, amitől mindketten zavarba jöttek. A fiú tarkóját vakargatva köszönte meg, a lány pedig elsüllyedt volna szégyenében, azért amit mondott. „Idióta!” – gondolta magában.

- Khm… Akkor most mit kell tennem, hogy elfogadjam a küldetésem? – törte meg a kínos csendet a fiú.

- Elfogadod? Azt hittem fejvesztve menekülsz majd, mert egy ilyen lökött csajjal ajándékozott meg az élet. – mutatott magára, s elmosolyodott.

- Egész eddigi életemben vártam a nagy kalandra. – kezdett bele Tao, miközben tekintetét összefonta a lányéval. – Ideje volt, hogy végre megérkezzen. Az pedig, hogy te hoztad el… még jobbá teszi. – bókolt a fiú, amitől Min Ah fülig pirult, s zavarában hajába temette arcát. – Olyan könnyen zavarba jössz. – tűrte a füle mögé azokat a bizonyos kósza tincseket. – Veled olyan könnyű… a legtöbb embertől én is zavarba jövök, de valahogy te… egyszerűen csak könnyűvé teszed nekem, nem tudom másképp mondani. – nézett bele azokba a nagy barna szemekbe.

- Furcsa, hogy ezt mondod… mert mindenki azt mondja, hogy nehéz eset vagyok, ezért nincsenek is barátaim. – hajtotta le a fejét, mert kicsit elszomorodott. A fiú felállt a fapadlóról, és a másikat is felsegítette, majd a füléhez hajolt, és azt mondta:

- Én sem akarok a barátod lenni. – elsétált a döbbent lány mellett, aki végül nagy erőfeszítések híján, de megtalálta a hangját, és utána kiáltott.

- Akkor mi?

- Magam sem tudom. – ezzel befordult a folyosó sarkán kétségek között hagyva társát.

- Még meg sem mondtam, hogy tudod elfogadni… - sóhajtott fel az Őrző. – Legalább azt megvárhattad volna, mielőtt ilyen király módon vonulsz el! – dobbantott egyet lábával, de végül a hűvös szellő hatására úgy döntött inkább bemegy, és beszél a nagymamájával. Ez volt tervbe véve, egészen addig még meg nem hallotta Luhan hangját a szobájából. Benyitott hát oda, és újra meglátta a szinte teljesen átlátszó alakját, ahogy a holmijait nézegeti. – Te mit csinálsz itt? – szegezte dühösen a kérdést a betolakodónak.

- Gondoltam benézek, hogy magadhoz tértél-e már. – mosolygott rá látszólag kedvesen, miközben helyet foglalt az ágyon. – Elég hatásos rontást küldtem rád. – döntötte oldalra a fejét. – Még mindig sápadt vagy… ez jó jel. Nekem! Neked nem, de nekem nagyon is.

- Mit értesz ez alatt? – lépett dühösen elé, s próbálta megragadni a gallérját, de sikertelenül.

- Hát ez nem jött össze – rántotta meg vállát önelégülten, ahogy felnézett a lányra. – Azt jelenti nő az erőm, és hamarosan az emberi alakomban is képes leszek befolyásolni bárkit.

- Befolyásolni? – döbbent le a másik.

- Pontosan, jól hallottad! Ez az én különleges képességem, csak idő kell, még a testem is befogadja. Bármilyen érzelmet rá tudok erőltetni bárkire, akire csak akarom. Harag, szeretet, gyűlölet, depresszió… bármit, egészen addig még a kiszemelt el nem pusztítja magát. – emelte fel az egyik fényképet a könyvespolcról. – De persze, ha akarom jóra is használhatom, mint például felerősítem a képességeket, bátorságot adok meg ilyenek. Tudod mekkora hatalom van a kezemben? – nézett újra a lányra. – Honnan is tudhatnád… azt sem tudod, hogy te milyen erők birtokában vagy. – rázta fejét.

- Ha jót is tehetsz, akkor miért nem arra használod? – tette fel a számára legfontosabb kérdést Min Ah.

- Ez egyszerű… - sóhajt fel. – Ahogy az Árny évezredek óta kénytelen nemet mondani a Sötétségnek, én sem tudok ellenállni neki. Vagyis… tudnék, csak nem akarok. Miért? Mert sokkal élvezetesebb rossznak lenni. – jelent meg előtte, szemei gonoszan villantak meg, s folytatta. – Nem tudom, hogy érted el, hogy ne tudjam kitörölni Tao emlékeit, de nagyon meg fogod járni ezt a tetted!

- El kell, hogy keserítselek Luhan, semmi közöm hozzá! - lépett ő is közelebb; alig öt centiméter választotta el őket egymás ajkaitól. – Lehet, hogy az a hiba a kis számításodban, hogy ezúttal ő nyitott felém? Vagy esetleg valaki vigyáz rám az árnyékból? Ki tudja. De egyet tudok, nem vagyok átlagos Őrző. Az összes eddigi elődöm minden porcikájában jóságos volt, de én kaptam elég pofont az élettől ahhoz, hogy azt mondhassam, van nem épp kedves oldalam is, amit ha kiharcolsz, könnyen megismerhetsz!

- Oh, tudom én, hogy milyen az az oldal, de nem tudsz vele ártani nekem… fele annyira sem vagy romlott, mint én! – hajolt egyre közelebb, s közelebb. – Viszont attól még nagyon is vonzó vagy számomra! – megragadta a derekát, s egy könnyű mozdulattal a könyvespolcnak nyomta, majd rátapadt ajkaira. Olyan erőszakosan tépte a lány ajkait, hogy az még csak tiltakozni sem tudott; minden erejét bevetve sikerült csak eltolnia magától, amin nagyon meglepődött, hisz eddig még csak hozzá sem tudott érni a másikhoz.

- Ezt meg hogy csináltad? – kapkodta a levegőt a fiú; még mindig szellemalakban volt, szóval nem értette, mi történt. Ilyenkor csak ő tud érinteni, vagy mégsem?

- Nem tudom, de most kinyírlak! – rúgásokkal sorozata meg a fiút, aki a falnak ütközve rogyott le a földre. A dühös lány megragadta a gallérját, felrántotta, s behúzott neki egyet, így végül elterül a szőnyegen – még csak megvédeni sem tudta magát, olyan hirtelen történt minden. Mire észbe kapott, Min Ah felette térdelt, kezében egy tőrt tartva, amit a nyakának szorított. Mellkasa gyorsan járt fel-le, s dühös tekintettel meredt az alatta fekvő fiúra, de nem tudta megtenni.

- Mázlid van, hogy a jó énem még mindig erősebb! – állt fel, s dobta el a tőrt. – Ha még egyszer a közelembe jössz… nem úszod meg néhány lila folttal, világos voltam? – ez egy olyan oldala volt a, amire egyáltalán nem volt büszke. Mindig is elnyomta magában, és el is fogja, amíg világ a világ, mert a jó énje sokkal-sokkal erősebb ennél. Ez arra az időszakra emlékeztette, amikor depressziós volt, s minden létező emberen kitöltötte a haragját – vagyis annak egy kis részét, mert, ha az egészet zúdította volna másokra, akkor mindenkit megölt volna maga körül. – Te is mondtad: nem vagyok tipikus Őrző, szóval ne akard látni, hogy mennyire nem vagyok az! – a fiú alakja szép lassan homályosodni kezdett, míg végül teljesen eltűnt, Min Ah pedig erőtlenül rogyott a földre.

Csalódott saját magában, mert hagyta, hogy a düh eluralkodjon rajta, és előtörjön az az énje, amit már rég elfelejtett, és még egy dolog volt, amit nem tudott elviselni.

- Az a szemét… ez volt az első csókom! – ütött egyet a padlóba, s elterült a földön. – A francba!

6. Fejezet.

Min Ah boldogan terült el ágyán, miután együtt ebédelt Tao-val. Ő. Együtt. Tao-val! Felsikoltott, s felpattanva táncolni kezdett; de mivel elég gyatra a tánctudása hamar le is vert egy nagyobb éjjeli lámpát.
- Mi volt ez? – jött be aggódva a nagymama, de amikor látta, hogy unokája nevetni kezd a szerencsétlenül járt berendezési tárgyon azon nyomban megnyugodott, s elmondta azt, amiért valójában bejött. - Tíz perc múlva kezdődik a szokásos heti harcunk. Kíváncsi vagyok, hogy mennyit fejlődtél. - ezzel távozott is az idős hölgy.

A legtöbb ember egyáltalán nem tudná feldolgozni, ha valaki azt mondja neki, hogy "Most harcolni fogok a nagyimmal!", mert egy idős nőből senki nem nézi ki, hogy képes lenne lépést tartani, egy fiatal, ereje teljében lévő lánnyal, de az Őrző halmonija egy kicsit más, mint a többi. Eddig egyszer sem fordult elő, hogy a lány letudta volna győzni mesterét. Azonban ez az előtt volt, hogy ereje éledezni kezdett volna. Most egy kicsit más a szituáció, így a harc színvonala is megemelkedett.
Min Ah a szekrényébe nyúlt, s gyorsan áthúzta piszkos ruháját egy lazább, kényelmesebb rövidnadrágra, és egy fehér toppra, majd rohant is az edzőtérre. Az egész egy hatalmas rét-szerű tér volt, aminek a közepére egy hatalmas nagy sziklát helyeztek le még anno, amikor a ház épült - tehát olyan háromszáz éve kopik ott az a kődarab.
A Tanító két botot tartott kezében, az egyiket odadobta a lánynak, amint odaért.
- Ma egy kicsit másképp fogjuk csinálni! - hangja tárgyilagos volt, s lényegre törő a mondandója. Ilyenkor két teljesen más ember állt egymással szemben; harcban ugyanis egyikük sem ismert tréfát. Tehát, ha arra került a sor, mindketten a legjobb formájukat próbálták meg kihozni magukból. Néha sikerült, néha pedig nem; azonban az edzés mindig is kemény volt és az is lesz. - Nem kell mást tenned, csak elvenned tőlem ezt a kis csengőcskét. - rázta meg a levegőben az apró tárgyat, ami vadul csilingelni kezdett. A szél egy fülsüketítő sípolást hozott magával, amitől a lány dobhártyája majd kiszakadt. Fülét befogva rogyott a földre, ám amikor felnézett nagymamája sehol sem volt.
- Mi? - döbbent le a lány. - Hová tűnt?
- Tudod mennyi mindenre képes egy Őrző? - hallja meg nagymamája hangját a levegőből; felnézett, és meglátta, hogy ott áll a SEMMIBEN!
- Ezt meg hogy csinálod? - pattant fel azonnal, s meredt az égre. El sem hitte azt, amit látott - bár őszintén megvallva nem ez volt az elmúlt idők legfurcsább eseménye.
- Ha te nem lennél képes ilyesmire, akkor én hogyan? - lépett előre egyet. - Csak ezért tudom megtenni, mert te is meg tudod. Mert meg kell tanítanom téged az erőd használatára. - dobálta a csengőt. Min Ah még sosem látta ilyennek a nőt; most egy teljesen más ember állt előtte. - De tudom, hogy nem fog egykönnyen felszabadulni az a hatalmas erő. Lehet, hogy sírni fogsz, lehet, hogy dühös leszel,  és az is lehet, hogy meg akarsz majd ölni engem; de sosem szabad elfelejtened: mindent a te érdekedben teszek. - meredt egyenesen szemében; valami gonosz fény villant meg a nő szemeiben, aztán olyan dolgokat kezdett el a lány fejéhez vágni, amiket oly rég próbált eltemetni. Szülei autóbalesetének felemlegetését már nem bírta elviselni. 
- Elég! - kiáltotta el magát, s mire észhez tért már a kezében tartott bot, a nagymamája botjához feszült, dühösen meredt a nőre. A mester tudta, hogy Min Ah elérte a tűrőképessége határát, és ezért már nem is folytatta tovább a fájó emlékek felidézését. Így is sikerült elérnie, amit akart. A lány használta képeségeit, s most vele szemben áll a levegőben.
- Már befejeztem. Ideje lenne szembenézned az emlékkel nem igaz? Azt is elfelejtetted, hogy megtörtént, hónapokig nem beszéltél, most mégis valami miatt visszatértél az életbe, és nekem rá kell jönnöm mi miatt. Szeretném azt hinni, hogy az én szeretetem késztetett erre, de rá kellett jönnöm, hogy egyetlen ember miatt van... csak egyetlen egy miatt. Tudod ki az ugye?
- Nem vettem észre, hogy valaki miatt történt volna. - mondta miután kissé lenyugodott.
- Biztos? Tudod, hogy beszélsz álmodban? - lépett egy kicsit távolabb a nő. - Elég hangosan, és tisztán érhetően. - dobta fel a csengőt.
- Hogy?
- Mindig ugyan azzal beszélgetsz a szüleid halála óta. Minden éjszaka ugyan azzal a fiúval álmodsz.
- Tessék? - döbbent le a lány. - Hogy érted ezt?
- Mindig ugyan azt a nevet mondogatod. Jong Jin. Mindig! - nézett rá a nagymama.
- Tessék? - a lány nem tudta beazonosítani ezt a nevet. - Senkit sem ismerek, akit... így hívnának... - s ekkor esett le neki a tantusz. "Fantasztikus álmaid voltak." - suhan át az emlék a gondolatain. - "Az nem lehet... Hogy?" - Öhm... nagyi, elég rosszul érzem magam... - s mire befejezte a mondatot elsötétült előtte a világ.


- Jól van? - hallotta meg tompán Tao hangját; mintha aggódott volna érte.
- Azt hiszem kezd magához térni. - nagymamája hangja mintha egy kicsit közelebbről jött volna. Óvatosan nyitogatni kezdte szemeit, de az erős fény hatására bekönnyezett, és inkább visszacsukta; oldalra döntötte fejét, s úgy nyitotta ki végül. Szemei elé viszont egy olyan látvány tárult, amiről ez idáig csak álmodott. Az ágya mellett Tao ült, s olyan szexin festett, mint még soha. Reggelente erre ébredni? Maga a mennyország.
- Hm. - próbált volna beszélni, de csak egy nyöszörgésre futott.

- Halmoni, maguknál ilyen kemények az edzések? Minden alkalommal így kidől? - állt fel a székről a fiú, és közelebb sétált az ágyhoz. - Szia Min Ah-yah. Jól vagy? - hangjából csak úgy áradt a kedvesség, de nem ez volt az, ami könnyeket csalt az említett szemébe. Emlékezett a nevére! Először oly hosszú ideje emlékezett a nevére.

- Azt hiszem, ennél jobban sosem voltam. – nézett bele egyenesen a fiú gyönyörű fekete szemeibe.

- Ennek örülök. – mosolyodott el a másik; a nagymama pedig csendben kiosont a szobából. – Tudod két napja vagy eszméletlen, és aggódtam érted. – simított ki egy kósza tincset a lány arcából. – Furcsa mi? Alig ismerjük egymást egy hete, és máris aggódom érted. – ült le az ágyra. – Mi van benned, ami ennyire…

- Ennyire?

- Ennyire arra késztet, hogy vigyázni akarjak rád. Nem tűnsz egy ártatlan virágszálnak, aki képtelen megvédeni magát; főleg most, hogy tudom mire vagy képes. Mégis ezt érzem. Miért? Te tudod rá a választ? – Min Ah nem válaszolt csak felült, s úgy meredt a fiúra. Teljesen elvarázsolták gyönyörű szemei, csábító ajkai, és az a furcsa légkör, ami körülvette őt.

- Talán a végzetünk. – suttogta, csak magának, de Tao is tökéletesen hallotta.

- Eddig nem hittem benne, de amiket a nagymamád mondott… lehet, hogy mégis csak létezik. – ért hozzá véletlenül a lány ujjaihoz, amitől mindkettőjük testét jóleső bizsergés járta át. – El kéne magyaráznod pontosan, hogy mibe keveredtem. – suttogta a fülébe. A félénk fiú, akit a lány eddig látott, valahogy köddé vált. Hol van az a srác? Azonban egyáltalán nem bánta; ez a pajkos fiú valahogy még inkább vonzotta őt.

- Lehet róla szó. – mosolygott a másikra. – De csak ha velem ebédelsz, és vacsorázol. Hosszú történet lesz! – tűrte füle mögé egy tincsét. Most már nem is bánta, hogy Tao eddig nem emlékezett rá. Végre beszélgetnek. Végre történik valami, amit többé már nem lehet visszafordítani; elindultak valamilyen ösvényen. Csak az a kérdés, hogy melyiken? Egy jón, vagy egy rosszon? Hamarosan minden tiszta lesz mindkettőjük előtt…