3. Fejezet

Park Halmoni aggódva figyelte unokáját, aki képtelen volt felkelni az ágyáról. Az iskolát már értesítette, hogy nem megy be, de fogalma sincs mit kezdjen a lánnyal. Teste tűzforró volt, akadozva lélegzett, s az izzadságcseppek egyesével folytak le meggyötört arcán.

- Nagyi... le kell mennem a... - azonban annyira erőtlen volt, hogy még a szavak sem jöttek ki a torkán.

- Ilyen állapotban akarsz lemenni oda? Mégis, hogy gondolod, hogy leengedlek? - háborodott fel az idős hölgy. - Amíg jobban nem leszel, ágyban maradsz! - ott is hagyta a lányt.

Két szenvedéssel teli óra után Min Ah elhatározásra jutott; most azonnal le kell mennie a pincébe, és megoldást találnia a problémáira. Nagy nehezen összeszedte minden erejét, s figyelmen kívül hagyva a világot, ami forgott körülötte, kezét előre nyújtva kivánszorgott a folyosóra, megtámaszkodott az ajtaja mellett lévő kis asztalon, hogy még több erőt gyűjtsön - hosszú az út a céljáig. Neki rugaszkodott, s ugyan bele telt néhány percbe, de végül sikerült leérnie. Nyakláncát a "kulcslyukba" helyezte, s belépett a poros helyiségbe. Nagyon remélte, hogy megint ugyan az fog történni - hogy a szoba segít neki; megmutatja, hogy mit keres.
- Csak sétálnom kell... - lehelte alig hallhatóan. Egyre jobban elfogta a félelem, hiszen lassanként elhagyta testét az élet, s neki fogalma sem volt róla hogyan tudná megállítani azt.
Az egyik üveges polc mellett elhaladva egy kis üvegcse világítani és kissé remegni kezdett. "Ez lesz az!" Nagy nehezen odaaraszolt a szekrényhez, s levette a kis tárgyat. Azonban ekkor már szinte minden ereje elszállt - tehát épphogy csak meg tudott kapaszkodni valamiben, mielőtt elterült volna a földön. Homályosan ugyan, de ki tudta venni az apró betűket.
"Ha az élet elhagyni készül, csak mond ki ezeket a szavakat, s idd meg a főzetet: Örökké veled." - Mivel ideje már nem sok maradt nem sokat morfondírozott ezeken az ostoba, és fantáziátlan szavakon; egyszerűen kimondta, s miután a folyadék kéken kezdett el ragyogni lehúzta azt. Megborzongott a lötty szörnyű ízétől, de nem tudott tovább foglalkozni vele, mert a világ a feje tetejére állt a szeme előtt, s ájultan hullott a földre.

Rettenetes fejfájásra ébredt egy fehér szobában, ahol egy ugyanilyen színbe öltözött fekete hajú nő mosolygott rá biztatóan, azonban ez egy cseppet sem használt. 
- Hol vagyok? - nézett körül kétségbeesetten. - Meghaltam?
- Csak majdnem drágám. Csak majdnem. - mosolyodott el a másik. A lány nagyon gyönyörűnek találta a vele szemben guggolót; úgy látta, mintha ragyogna. - Nem sokon múlt... ha hallgatsz a lányomra már rég halott lennél.
- A lánya? Úgy érti, hogy az én nagymamám...
- Pontosan. Én a te dédnagyanyád vagyok. Tőlem kaptad a feladatodat. Üljünk le. - mutatott az egyik irányba. Min Ah mérget vett volna rá, hogy egy perccel ezelőtt még nem volt ott az a két szék, és asztal. - Ne csodálkozz... halott vagyok! Azt csinálok amit akarok. - nevetett a hölgy.
- Miért vagyok itt? - kérdezte meg félénken.

- Ez egyszerű... mert szükséged van a segítségemre. Amikor én először találkoztam a Társammal miután elfogadtam a küldetést, én is pontosan ugyan ebben a szobában kötöttem ki. Vagyis lehet, hogy nem pont ez volt az... ki tudja már, mind ugyanolyan fehér. - nevetett fel az előd. A lányt őszintén lenyűgözte a nő; hiszen minden megvolt benne, amit neki hiányolnia kellett; humoros volt, gyönyörű, és még a szavakat is teljesen máshogy pakolta egymás után, mint ő. - Csak nem engem csodálsz szívem? - teljesen belepirult a kérdésbe, s el is fordította tekintetét az őt fürkésző arcról; nagyon kínosnak érezte a helyzetet, de korántsem volt annyira az, mint amennyire hitte. - Ugyan drágám, ne szégyelld! Én is így voltam vele, amikor az én elődömmel találkoztam. Úgy érzed bennem minden megvan, amit neked nélkülöznöd kell igaz? - a lány csak bólintott. - Én is pontosan ugyan ezt gondoltam. Ő milyen gyönyörű, Ő olyan tökéletes, de egy valamit megsúgok édesem, te is különleges vagy, vicces, okos, és egy lenyűgöző nő fog válni belőled. - szorította meg egy kicsit a kézfejét. - Persze, ha nem buksz el, és nem halsz meg mielőtt elérnéd a felnőtt kort. Mert ez is benne van a pakliban.
- El tudná mondani nekem, hogy...
- Ne magázz már az isten szerelmére! A dédnagyanyád vagyok! - csattan fel a nő.
- Szóval el tudnád mondani, hogy mi is pontosan ez a küldetés dolog? Mert olvastam a naplódat, és...
- Olvastad a naplóm? Micsoda szemtelenség... milyen érzés lenne, ha én fognám, és beleolvasnék a te naplódba?
- Azt hittem azért van ott, hogy elolvassam, és... én nem írok naplót... elnézést. - hajtja le fejét.
- Micsoda világ az, ahol a kamasz lányok már naplót sem írnak?
- Nem tudom, lehet, hogy más ír, de én nem... de fontos ez most? Nem hiszem, hogy ezért vagyok itt! - csapott gyengén az asztalra, de attól függetlenül a felháborodását tökéletesen kifejezte a hangja tónusa.
- Igazad van. Szóval, amiért valójában itt vagy... - hatásszünetet tartott, ami kissé bosszantotta a fiatalabbat. - Meg kell tudnod a küldetésed részleteit. - s a semmiből vészjósló zongora szó szólalt meg. A lány értetlenül nézett körbe a nő pedig elkiáltotta magát. - Ne most Szívem! - kiabálta a "plafonnak". - Bocsánat a kis közjátékért. Ott tartottam, hogy... nem fogom még egyszer elmondani azt a mondatot, ha nem baj, mert a férjem biztos megint játékos kedvében lesz.
- De ön nem halott? - értetlenkedett. Férj? Mi van?
- De igen. Ez is olyan, mintha élnék, csak annyi különbséggel, hogy bármit megtehetek, tehát jobb! - mosolyog a nő. "Akkor neki bejött az 'élet' ". - Szóval... nehéz feladat áll előtted édesem. Első lépésként meg kell keresned a Társad, vagyis a Kiválasztottat, de ez már kipipálva, mert akkor nem lennél itt.
- Te-tessék?! - döbbent le. - Ő nem lehet az... az ki van zárva, hogy pont...
- De biztosan ő az akire gondolsz. Szóval rá kell venned, hogy elfogadja a rá ruházott hatalmat, és feladatot. 
- Te-tessék?! - kerekedett el a szeme azon nyomban.
- Süket vagy lányom? Vagy mi történt?
- Az... az aki a.... - nyelt egy nagyot; nehezére esett kimondani ezeket a szavakat, hiszen akkor teljes mértékben valósággá válnak. - Én halálosan szerelmes vagyok abba a fiúba már hatodik óta, és egyetlen szót sem mertem eddig szólni hozzá... hogy tudnám rávenni, hogy...
- Aki ideküldött az egy fiú? - hitetlenkedik az előd. "Valami furcsát mondtam?" - Az lehetetlen drágám, egy nőnek kell lennie!
- Miért kéne annak lennie?
- Mert ha férfi, akkor az mindent csak bonyolít... vonzódni kezdesz hozzá, és... de hisz te már vonzódsz is... Min Ah! - Sétált oda hozzá, s ragadta meg kezeit. Azonban a lányt jobban meglepte az, hogy tudja a nevét. - Biztos, hogy fiú? Rajta volt a jel? Olyan ami a medálodon? - a másik csak bólintott. - Mondd el mi történt!
- Épp Kungfu gyakorlatokat mutatott be a lánynak akit kedvel, és amikor a kardigánujja feljebb csúszott, megláttam azt a jelet, ami a medálon is van; szédülni kezdtem, hányingerem lett, és végül itt kötöttem ki.
- Akkor abban biztosak lehetünk, hogy Ő az... akkor sokkal több mindent kell elmondanom neked, mint hittem... nincs erre időnk! Velem kell jönnöd! - megragadta karját, s egy másik szobába kezdte húzni; a közepén megálltak, s körülvette őket valami fényes hologramszerű dolog, amit a lány nem tudott beazonosítani. Hirtelen minden feketévé változott, s a nő magyarázni kezdett. - Még az idők kezdetén született meg a fény és a sötétség, de mint ahogy az minden mesében lenni szokott, ők sem voltak képesek békében élni egymás mellett. A sötétségnek nem volt elég az éjszakákat uralni, ő a nappalokat is birtokba kívánta venni. Azonban tudjuk, hogy ez lehetetlen. Ezért a fény erői leküldtek egy "magot" a földre - ez annyit takar, hogy egy szeletet a hatalmas mágiából, mint a tortánál. A mag egy nő hasába szállt, s kilenc hónap - igazából csak nyolc és fél volt - megszületett egy lánygyermek. Ez a teremtés gyönyörűbb, kedvesebb, és igaz-lelkűbb volt, mint akármelyik ember a világon, hisz magában hordozta a Fényt. Aztán a lány felcseperedett - minden férfi őt akarta, képzelheted - ezen Min Ah-nak nevetnie kellett. - betöltötte a 18. életévét, amikor a sötétség elkezdte bekebelezni a világot. Szép lassan tünedeztek el a jó dolgok a világról, természetesen a "fény gyermeke" nem hagyhatta, hogy elpusztuljon a világ, ezért közbeavatkozott. Útnak indult, hogy legyőzze a sötétséget. Meglepődött, amikor találkozott a "sötétség gyermekével". Egy vele egykorú lány volt, lelkében viszont a mi hősünkkel ellentétben csak a pusztítás, és a gyűlölet lakozott. Amikor először csaptak össze mindketten ráébredtek, hogy képtelenek győzni a másik felett, ezért tűzszünetet kötöttek. "Egy év múlva ugyan itt, ugyan ekkor" - mondták e szavakat egymásnak. Ez volt az egyetlen ígéret, amit a sötétség valaha betartott. Szüksége volt arra az időre mindkettőjüknek, hogy megtalálják a megfelelő személyeket. A fény azt kereste, akiben a legtöbb jóság rejlik, a sötétség pedig a legromlottabb embert aki valaha megteremtetett. Felkészítették a csatára mindkét Védelmezőt, s a lelkükre kötötték, hogy csak akkor léphetnek közbe, ha már tényleg a vesztés - vagy halál, ahogy tetszik - szélén állnak. Végül az Őrzők, vagy Védelmezők döntötték el a nagy csatát. A legelső Védelmező a sötétség varázsának útjába állt, s ezzel megmentette a Fény gyermekét, aki végül győzelmet aratott. - megállt egy pillanatra a nagy mesélésben, hogy meggyőződjön róla, az utódja biztosan figyel-e; mivel látta, hogy száz százalékosan mondandójára koncentrál folytatta. - Az ember azt hinné, hogy itt vége a nagy történetnek, azonban ez valójában még csak a kezdet volt. Mivel a Védelmező nő már húsz éves is elmúlt, családja nagy gyászba esett, hisz elvesztettek egy anyát, és egy szerető feleséget. A mi ősünk egyik éjszaka visszatért a halálból, és rábízta lányára a nyakláncát, amit most te is hordasz. Azzal átadta a feladatot a gyermekének, aki végül az övének, s így tovább egészen addig míg szükség nem lesz a szolgálataikra. A Sötétség három generációnként azonban újra, és újra próbálkozik. Ezért vannak a Felkészítők, és Védelmezők. A te szerencsédre, vagy épp pechedre te vagy a következő generáció, és ráadásul a te helyzetedet még az is bonyolítja, hogy a "fény gyermeke" egy fiú. Fogalmam sincs, hogy történhetett ez, de minél előbb rá kell venned, hogy csatlakozzon hozzád, és a Félkészítődhöz, mert a Sötétség hamarosan... - de a végét már nem hallotta, ugyan is magéhoz tért.
- Ne! - pattant fel a földről. - Miért pont most? Hallod? Ez nem ér! A végét még csak nem is hallottam... - túrt bele a hajába. Nem foglalkozott vele sokáig, mert meghallotta nagymamája kétségbeesett kiabálását és dörömbölését a titkos ajtón.
- Min Ah-yah! - kiabálta az idős nő.
- Itt vagyok nagyi... semmi bajom. - mosolyodott el fáradtan; a nagymama csak egyszerűen a nyakába borult, s sírni kezdett.
- Soha, soha ne ijessz meg engem többet ennyire... - szipogta. - Öreg vagyok már én ehhez.
- Rendben. De nem foglak megnyugtatni... leszel te még ennél is jobban megijedve a jövőben.
- Tessék?
- Megtudtam mi a küldetésem nagymama, és... Tao... Tao a társam. - nyögte ki végül ezt a pár szót. - Hogy fogom elérni, hogy egyáltalán észre vegyen?
- Oh, drágám... Majdcsak kitalálsz valamit. - mosolygott biztatóan a nő, de ez mit sem használt; Min Ah tisztában volt vele, hogy nincs sok ideje arra, hogy rávegye a fiút bízzon benne, és csatlakozzon hozzá. De, hogy fogja elérni, hogy egyáltalán felfigyeljen rá a fiú? Fogalma sem volt róla.