4. fejezet

Min Ah számára ma jött el a nagy nap: a nap, amikor végre eléri, hogy Tao figyeljen rá - bár ezt már oly sokszor elhatározta magában.
Most azonban minden más; muszáj rávennie, hogy csatlakozzon hozzá, nincs más választása, mint lépni. De, ahogy az lenni szokott, sosem az történik, amit ő szeretne. A fiú ugyanis felszívódott; reggel még látta őt, s az első három órán is biztosan jelen volt, de aztán eltűnt.
- Min gondolkodsz ennyire? - ült le vele szembe Luhan egy nagy mosollyal arcán, de a másiknak nem volt túl sok kedve vele foglalkozni. Rengeteg dolog keringett a fejében, s minél inkább próbálta őket rendbe tenni, annál több új dolog bukkant fel; egyszerűen fogalmazva: hatalmas káosz uralkodott elméjében.
- Most nincs kedvem hozzád Luhan! - szúrta oda, de valójában nem is figyelt arra, amit kiejtett a száján.

- Excuse me Miss! - tartotta maga elé kezeit a fiú; de ahelyett, hogy felállt volna magára hagyva a morcos kisasszonyt, folytatta: - Nem ártana, ha sétálnánk egyet. Keressünk valami nyugis helyet, mert mondanom - pontosabban kérdeznem - kell valamit. - nézett rá a kelleténél komolyabban, ezért felkeltette a lány érdeklődését.
- Oké, de fogd rövidre, mert nagyon sok zaza dolog van a fejemben ma. - sóhajtott fel szemét forgatva.
- Zaza? Mi az a "zaza"? - kérdezte meg már a folyosón sétálva a fiú. Az, hogy együtt sétálgattak még mindig sugdolózást, és mutogatást váltott ki iskolatársaikból, de ez egyiküket sem érdekelte - Min Ah hozzá volt szokva, Luhan pedig észre sem vette, mert mindig is nagy figyelmet kapott az emberektől.
- Zagyva zavar, vagyis zaza. - hangja érdektelenül csengett.
- Tudod, hogy ennek semmi értelme ugye? - állt meg egy pillanatra a másik, de mivel a mellette sétáló meg sem állt kénytelen volt megszaporázni lépteit - bár csak kettő nagyobb kellett hozzá, hogy utolérje. - Mellesleg, az összes lány, akit csak ismerek gyilkolna azért, hogy vele akarjak elvonulni egy csendesebb helyre. Te miért vagy ilyen elutasító?
- Nem vagyok az, csak egyszerűen nem vagyok olyan, mint mások. Nagyon nem. - gondolkodott el egy pillanatra.
- Hogy érted? - kíváncsiskodott, természetesen teljesen feleslegesen, mert az Őrzőpalánta meg sem hallotta kérdését. - Ya! - ragadta meg karját, s maga felé fordította. - Tényleg fontos dolgot akartam kérdezni, de látom, hogy teljesen felesleges, mert máshol jársz... én... hah. Mindegy! Holnap elmondom, ha jobb kedvben talállak. - ezzel el is viharzott. A fiú nagyon csalódott volt, hisz csak segíteni akart abban, ami annyira fontos lenne új barátjának; úgy határozott inkább megkeresi Tao-t, és kiönti neki minden rossz érzését, mert legjobb barátja nagyon jó hallgatóság, s erről tanúbizonyságot is tett az évek alatt.


Tao céltalanul bolyongott az iskola falain belül; nem tudott az órára koncentrálni, ezért feleslegesnek tartotta, hogy bemenjen. Napok óta rémálmok gyötörték, és nem tudott rendesen aludni, ami miatt rettentő fáradtnak érezte magát. Tegnapi álma azonban minden eddigin túltett.

Tüdeje összeszorult, nehezére esett levegőt venni, de valami belső késztetés hatására úgy érezte futnia kell. Futnia valahová, valakihez, valamiért.
Hirtelen két fekete árnyat látott meg a sűrű fák között, s még gyorsabbra vette az iramot. Fogalma sem volt miért, de úgy érezte oda kell érnie minél előbb. De mielőtt ez megtörtént volna minden alkalommal felriadt, az álmaiban szereplő lány sikolya pedig ott csengett a fejében.

- Miért történik ez? - túrt bele hajába, majd legörnyedt a lépcsőre, hátát a falnak támasztotta, s lehajtott fejjel meredt maga elé; nagy sóhaj szakadt fel tüdejéből, aminek csak egyetlen fültanúja akadt, aki nem volt rest odamenni hozzá.
- Tao-ssi. - érintette meg vállát Min Ah, azonban ahogy tekintetük összefonódott, az érintés helyéről egy szikra pattant ki - amit a másik kettő nem láthatott, hisz alig egy másodperc múlva már egy teljesen idegen helyen voltak.
- Mi? Mi ez? - pattantak fel a földről szinte azonnal, hisz felismerték a helyet; épp ezért mindkettőjük feszültté vált. Körbekémlelték a rétet, ami közepén álltak, s meg is látták azt a valamit, ami álmaikban szerepelt: a csuklyás alakot - annyi kivétellel, hogy most nem alszanak.
- Ez nem jó... - mondták ki egyszerre, ezzel, elérték hogy értetlenül pillantsanak egymásra.
- Tao-ssi... futnunk kéne! - ragadta meg karját a lány, de csak egy nagy rántást érzett, s egy repülő fekete foltot, ami nagy erővel csapódott neki valószínűleg az egyik fának valahol az erdőben.
- Felesleges... - hallott meg fülében egy rémisztő, ám roppant vonzó tónusú hangot. S ekkor fogalmazódott meg egy eget-rengetően fontos kérdés a lányban, amit végül ki is mondott:
- Te vagy a sötétség gyermeke, a következő? - nyelt egy nagyot, miközben a választ várta.
- Az egyetlen gyermek. - suttogta, majd levette köpenyét ezzel megmutatva magát a másiknak.
- Tessék?
- Évezredek óta. - dobta le a földre ruhadarabját, s zsebre vágta kezeit - Nem tudtak legyőzni, ezért bezártak, de 300 évente mindig kiszabadulok innen. Viszont most valami miatt előbb szabadultam a fogságból... - emelte tekintetét az égre. 
- Mi miatt? - remegett meg Min Ah hangja.

- Valami, vagy Valaki miatt. - nézett mélyen az Őrző szemébe, majd szép lassan megindult felé, de ezzel csak annyit ért el, hogy egészen egy fatörzsig hátráltak, miközben a félelmetes idegen arcán perverz mosoly leledzett. - Figyellek már egy ideje... - suttogta ismét fülébe. - Milyen jó az illatod, sokkal vadítóbb, mint azt elképzeltem. - hajolt egészen közel ajkaihoz, viszont valami megzavarta cselekedete folytatásában; pontosabban egy sebesült Tao. 
A Pandaboy köhögve rogyott le a földre oldalát fogva az erdő szélén. Min Ah-t elöntötte az aggodalom, szíve nagyot dobbant a látvány hatására, és mit sem törődve a halálos ellenséggel, félre lökte őt, és leendő társához rohant.
- Tao-yah! - hajolt le hozzá, de az nem válaszolt neki; a fiú nagyokat pislogott, s próbálta érzékelni, hogy ki is beszél hozzá, sikertelenül, mert látása egyre inkább homályosodott a vérveszteség következtében. - Oppa!
A Kiválasztott viszont nem maradt túl sokáig azon a helyen; "kedves barátjuk" ugyanis egy újabb helyre pakolta át őt varázserejével. Ahogy földet ért egy fájdalmas nyögés hagyta el ajkait, mert még inkább szúrni kezdtek a - valószínűleg - repedt bordái.
- Utálom, ha hozzá érsz! - horkantott fel az Árny. - De még nem ölhetem meg... - sóhajtott egyet lemondóan. - Mindegy! Lesz még rá elég lehetőségem. - legyintett egyet a levegőben, s a két fiatal Min Ah otthonában találta magát.
- Nagyi! - kiáltotta el magát, s az idős nő már rohant is hozzá, de amit látott teljesen lebénította: egy félholt fiú, egy dühös unoka, és rengeteg vér.
- Honnan tudta? Mi a fene folyik itt? Mi a frászért nem tudok én semmiről? - ütött egyet a vele szemben lévő asztalra, ami azon nyomban kettérepedt, nem kis meglepetést okozva ezzel a lánynak.
- Úgy tűnik ébred az erőd drágám. - mosolyodott el a nagymama, miközben Tao sebeit kezdte el ellátni.