6. Fejezet.

Min Ah boldogan terült el ágyán, miután együtt ebédelt Tao-val. Ő. Együtt. Tao-val! Felsikoltott, s felpattanva táncolni kezdett; de mivel elég gyatra a tánctudása hamar le is vert egy nagyobb éjjeli lámpát.
- Mi volt ez? – jött be aggódva a nagymama, de amikor látta, hogy unokája nevetni kezd a szerencsétlenül járt berendezési tárgyon azon nyomban megnyugodott, s elmondta azt, amiért valójában bejött. - Tíz perc múlva kezdődik a szokásos heti harcunk. Kíváncsi vagyok, hogy mennyit fejlődtél. - ezzel távozott is az idős hölgy.

A legtöbb ember egyáltalán nem tudná feldolgozni, ha valaki azt mondja neki, hogy "Most harcolni fogok a nagyimmal!", mert egy idős nőből senki nem nézi ki, hogy képes lenne lépést tartani, egy fiatal, ereje teljében lévő lánnyal, de az Őrző halmonija egy kicsit más, mint a többi. Eddig egyszer sem fordult elő, hogy a lány letudta volna győzni mesterét. Azonban ez az előtt volt, hogy ereje éledezni kezdett volna. Most egy kicsit más a szituáció, így a harc színvonala is megemelkedett.
Min Ah a szekrényébe nyúlt, s gyorsan áthúzta piszkos ruháját egy lazább, kényelmesebb rövidnadrágra, és egy fehér toppra, majd rohant is az edzőtérre. Az egész egy hatalmas rét-szerű tér volt, aminek a közepére egy hatalmas nagy sziklát helyeztek le még anno, amikor a ház épült - tehát olyan háromszáz éve kopik ott az a kődarab.
A Tanító két botot tartott kezében, az egyiket odadobta a lánynak, amint odaért.
- Ma egy kicsit másképp fogjuk csinálni! - hangja tárgyilagos volt, s lényegre törő a mondandója. Ilyenkor két teljesen más ember állt egymással szemben; harcban ugyanis egyikük sem ismert tréfát. Tehát, ha arra került a sor, mindketten a legjobb formájukat próbálták meg kihozni magukból. Néha sikerült, néha pedig nem; azonban az edzés mindig is kemény volt és az is lesz. - Nem kell mást tenned, csak elvenned tőlem ezt a kis csengőcskét. - rázta meg a levegőben az apró tárgyat, ami vadul csilingelni kezdett. A szél egy fülsüketítő sípolást hozott magával, amitől a lány dobhártyája majd kiszakadt. Fülét befogva rogyott a földre, ám amikor felnézett nagymamája sehol sem volt.
- Mi? - döbbent le a lány. - Hová tűnt?
- Tudod mennyi mindenre képes egy Őrző? - hallja meg nagymamája hangját a levegőből; felnézett, és meglátta, hogy ott áll a SEMMIBEN!
- Ezt meg hogy csinálod? - pattant fel azonnal, s meredt az égre. El sem hitte azt, amit látott - bár őszintén megvallva nem ez volt az elmúlt idők legfurcsább eseménye.
- Ha te nem lennél képes ilyesmire, akkor én hogyan? - lépett előre egyet. - Csak ezért tudom megtenni, mert te is meg tudod. Mert meg kell tanítanom téged az erőd használatára. - dobálta a csengőt. Min Ah még sosem látta ilyennek a nőt; most egy teljesen más ember állt előtte. - De tudom, hogy nem fog egykönnyen felszabadulni az a hatalmas erő. Lehet, hogy sírni fogsz, lehet, hogy dühös leszel,  és az is lehet, hogy meg akarsz majd ölni engem; de sosem szabad elfelejtened: mindent a te érdekedben teszek. - meredt egyenesen szemében; valami gonosz fény villant meg a nő szemeiben, aztán olyan dolgokat kezdett el a lány fejéhez vágni, amiket oly rég próbált eltemetni. Szülei autóbalesetének felemlegetését már nem bírta elviselni. 
- Elég! - kiáltotta el magát, s mire észhez tért már a kezében tartott bot, a nagymamája botjához feszült, dühösen meredt a nőre. A mester tudta, hogy Min Ah elérte a tűrőképessége határát, és ezért már nem is folytatta tovább a fájó emlékek felidézését. Így is sikerült elérnie, amit akart. A lány használta képeségeit, s most vele szemben áll a levegőben.
- Már befejeztem. Ideje lenne szembenézned az emlékkel nem igaz? Azt is elfelejtetted, hogy megtörtént, hónapokig nem beszéltél, most mégis valami miatt visszatértél az életbe, és nekem rá kell jönnöm mi miatt. Szeretném azt hinni, hogy az én szeretetem késztetett erre, de rá kellett jönnöm, hogy egyetlen ember miatt van... csak egyetlen egy miatt. Tudod ki az ugye?
- Nem vettem észre, hogy valaki miatt történt volna. - mondta miután kissé lenyugodott.
- Biztos? Tudod, hogy beszélsz álmodban? - lépett egy kicsit távolabb a nő. - Elég hangosan, és tisztán érhetően. - dobta fel a csengőt.
- Hogy?
- Mindig ugyan azzal beszélgetsz a szüleid halála óta. Minden éjszaka ugyan azzal a fiúval álmodsz.
- Tessék? - döbbent le a lány. - Hogy érted ezt?
- Mindig ugyan azt a nevet mondogatod. Jong Jin. Mindig! - nézett rá a nagymama.
- Tessék? - a lány nem tudta beazonosítani ezt a nevet. - Senkit sem ismerek, akit... így hívnának... - s ekkor esett le neki a tantusz. "Fantasztikus álmaid voltak." - suhan át az emlék a gondolatain. - "Az nem lehet... Hogy?" - Öhm... nagyi, elég rosszul érzem magam... - s mire befejezte a mondatot elsötétült előtte a világ.


- Jól van? - hallotta meg tompán Tao hangját; mintha aggódott volna érte.
- Azt hiszem kezd magához térni. - nagymamája hangja mintha egy kicsit közelebbről jött volna. Óvatosan nyitogatni kezdte szemeit, de az erős fény hatására bekönnyezett, és inkább visszacsukta; oldalra döntötte fejét, s úgy nyitotta ki végül. Szemei elé viszont egy olyan látvány tárult, amiről ez idáig csak álmodott. Az ágya mellett Tao ült, s olyan szexin festett, mint még soha. Reggelente erre ébredni? Maga a mennyország.
- Hm. - próbált volna beszélni, de csak egy nyöszörgésre futott.

- Halmoni, maguknál ilyen kemények az edzések? Minden alkalommal így kidől? - állt fel a székről a fiú, és közelebb sétált az ágyhoz. - Szia Min Ah-yah. Jól vagy? - hangjából csak úgy áradt a kedvesség, de nem ez volt az, ami könnyeket csalt az említett szemébe. Emlékezett a nevére! Először oly hosszú ideje emlékezett a nevére.

- Azt hiszem, ennél jobban sosem voltam. – nézett bele egyenesen a fiú gyönyörű fekete szemeibe.

- Ennek örülök. – mosolyodott el a másik; a nagymama pedig csendben kiosont a szobából. – Tudod két napja vagy eszméletlen, és aggódtam érted. – simított ki egy kósza tincset a lány arcából. – Furcsa mi? Alig ismerjük egymást egy hete, és máris aggódom érted. – ült le az ágyra. – Mi van benned, ami ennyire…

- Ennyire?

- Ennyire arra késztet, hogy vigyázni akarjak rád. Nem tűnsz egy ártatlan virágszálnak, aki képtelen megvédeni magát; főleg most, hogy tudom mire vagy képes. Mégis ezt érzem. Miért? Te tudod rá a választ? – Min Ah nem válaszolt csak felült, s úgy meredt a fiúra. Teljesen elvarázsolták gyönyörű szemei, csábító ajkai, és az a furcsa légkör, ami körülvette őt.

- Talán a végzetünk. – suttogta, csak magának, de Tao is tökéletesen hallotta.

- Eddig nem hittem benne, de amiket a nagymamád mondott… lehet, hogy mégis csak létezik. – ért hozzá véletlenül a lány ujjaihoz, amitől mindkettőjük testét jóleső bizsergés járta át. – El kéne magyaráznod pontosan, hogy mibe keveredtem. – suttogta a fülébe. A félénk fiú, akit a lány eddig látott, valahogy köddé vált. Hol van az a srác? Azonban egyáltalán nem bánta; ez a pajkos fiú valahogy még inkább vonzotta őt.

- Lehet róla szó. – mosolygott a másikra. – De csak ha velem ebédelsz, és vacsorázol. Hosszú történet lesz! – tűrte füle mögé egy tincsét. Most már nem is bánta, hogy Tao eddig nem emlékezett rá. Végre beszélgetnek. Végre történik valami, amit többé már nem lehet visszafordítani; elindultak valamilyen ösvényen. Csak az a kérdés, hogy melyiken? Egy jón, vagy egy rosszon? Hamarosan minden tiszta lesz mindkettőjük előtt…