7. Fejezet

Két csillogó szempár nézte végig, ahogy a nap egyre lejjebb kúszva a horizonton narancssárgára festi az eget. Csendben figyelték, hisz egyiküknek sem volt szüksége szavakra. Eleget beszéltek ezelőtt; most csak élvezték a látványt. Néha-néha tekintetük összefonódott a félhomályban egy pillanatra, s akkor nagyot dobbant szívük.

- Elmondod mi ez a küldetés, amit el kell fogadnom? – ült le törökülésbe Tao, és Min Ah-ra meredt, aki értetlenül pislogott rá.

- Miért érdekel ilyen hirtelen? – vett fel ő is hasonló pozíciót, fogott egy szendvicset a tányérról és falatozni kezdte. Húzni akarta az időt, mert félt: félt attól, hogy elijeszti a fiút a meséjével, és azt nagyon nem akarta, hisz annyira jól érezte magát vele a mai nap.

- Mert tudni akarom ki volt az a furcsa fazon, aki meg akart ölni engem azon a tisztáson az erdő közepén, és fenyegetett meg téged! – harapott bele ő is egy szendvicsbe.

- Tao… Lehet, hogy elfoglak ijeszteni. – hajtotta le szomorúan a fejét a lány.

- A mesterem mindig azt hajtogatta: ”Nagy dolgokra vagy hivatott! Megmented a világot a pusztulástól!” – utánozta mestere öreges hangját, amitől a vele szemben ülőnek nevetnie kellett. A fiú elérte, hogy ne érezze magát kényelmetlenül mellette egyetlen szavával, és ez hihetetlenül lenyűgözte őt; eddig senkinek sem sikerült ez. – Folyamatosan ezt hajtogatta, amíg meg nem halt, szóval fel vagyok készülve. Mond csak nyugodtan! – biztatóan nézett a vele szemben ülőre.

- Hát jó… lényegében… - fújta ki magát mielőtt folytatta volna. – Az elmúlt napokban rengeteget olvastam a küldetésünkkel kapcsolatban, és megtudtam nagyon sok dolgot, amivel eddig nem voltam tisztában a titoktartás miatt.

- Milyen titoktartás? – lepődött meg a Kiválasztott.

- A nagymamám semmit sem tudhat az Őrzők küldetéséről. Az volnék én; az Őrző, te pedig a Kiválasztott. Eddig tiszta? – a fiú bólintott, ezért folytatta. – Szóval, egy bizonyos éjjel – pontosan mától egy hétre – az Árny kiszabadul a fogságból, ahová minden alkalommal bezárják. Ha kitört onnan olyan hatalmas gonosz energia szabadul fel a testéből, hogy el akarja majd pusztítani az összes jót a Földön. A mi dolgunk ezt megakadályozni azzal, hogy vagy megöljük őt, vagy pedig visszazárjuk a kalitkába. Pontosabban abba a külön kis dimenzióba, ahová múltkor kerültünk, akit pedig ott láttál az maga volt az ellenségünk. – fejezte be, és kíváncsian meredt a fiúra, aki azon volt, hogy feldolgozza a hallottakat.

- Ugye tudod, hogy ez egy elég eszement történet? – szólalt meg végül Tao, és felhúzott szemöldökkel meredt a lányra, aki csak bólintott. – De hiszek neked! – mosolyodott el halványan – Ha nem lettem volna én is ott, biztos bolondnak néznélek, de így hiszek neked. Mit kell tennem, hogy segíthessek neked?

- Hát… valójában én lennék az, aki neked segít. – mutat magára, majd a fiúra. – A nagy világmegmentős történet főszereplője te vagy, én csak megvédelek, és közbeavatkozom, ha kell. – mosolyodott el.

- Hát eddig nem kaptam túl sok szerepet a sztoriban, ahhoz képest, hogy én vagyok a hőse. – nevetett fel a fiú. Ez volt a legszebb dallam, amit Min Ah valaha hallott, így egy kicsit el is akadt a lélegzete, de miután megrázta fejét magához tudott térni. – Mi a baj? Megint fáj a fejed? – hallotta meg ezeket az aggódó szavakat.

- Oh, nem, csak… - elpirult. – tetszik, ahogy nevetsz. – csúszott ki a száján, amitől mindketten zavarba jöttek. A fiú tarkóját vakargatva köszönte meg, a lány pedig elsüllyedt volna szégyenében, azért amit mondott. „Idióta!” – gondolta magában.

- Khm… Akkor most mit kell tennem, hogy elfogadjam a küldetésem? – törte meg a kínos csendet a fiú.

- Elfogadod? Azt hittem fejvesztve menekülsz majd, mert egy ilyen lökött csajjal ajándékozott meg az élet. – mutatott magára, s elmosolyodott.

- Egész eddigi életemben vártam a nagy kalandra. – kezdett bele Tao, miközben tekintetét összefonta a lányéval. – Ideje volt, hogy végre megérkezzen. Az pedig, hogy te hoztad el… még jobbá teszi. – bókolt a fiú, amitől Min Ah fülig pirult, s zavarában hajába temette arcát. – Olyan könnyen zavarba jössz. – tűrte a füle mögé azokat a bizonyos kósza tincseket. – Veled olyan könnyű… a legtöbb embertől én is zavarba jövök, de valahogy te… egyszerűen csak könnyűvé teszed nekem, nem tudom másképp mondani. – nézett bele azokba a nagy barna szemekbe.

- Furcsa, hogy ezt mondod… mert mindenki azt mondja, hogy nehéz eset vagyok, ezért nincsenek is barátaim. – hajtotta le a fejét, mert kicsit elszomorodott. A fiú felállt a fapadlóról, és a másikat is felsegítette, majd a füléhez hajolt, és azt mondta:

- Én sem akarok a barátod lenni. – elsétált a döbbent lány mellett, aki végül nagy erőfeszítések híján, de megtalálta a hangját, és utána kiáltott.

- Akkor mi?

- Magam sem tudom. – ezzel befordult a folyosó sarkán kétségek között hagyva társát.

- Még meg sem mondtam, hogy tudod elfogadni… - sóhajtott fel az Őrző. – Legalább azt megvárhattad volna, mielőtt ilyen király módon vonulsz el! – dobbantott egyet lábával, de végül a hűvös szellő hatására úgy döntött inkább bemegy, és beszél a nagymamájával. Ez volt tervbe véve, egészen addig még meg nem hallotta Luhan hangját a szobájából. Benyitott hát oda, és újra meglátta a szinte teljesen átlátszó alakját, ahogy a holmijait nézegeti. – Te mit csinálsz itt? – szegezte dühösen a kérdést a betolakodónak.

- Gondoltam benézek, hogy magadhoz tértél-e már. – mosolygott rá látszólag kedvesen, miközben helyet foglalt az ágyon. – Elég hatásos rontást küldtem rád. – döntötte oldalra a fejét. – Még mindig sápadt vagy… ez jó jel. Nekem! Neked nem, de nekem nagyon is.

- Mit értesz ez alatt? – lépett dühösen elé, s próbálta megragadni a gallérját, de sikertelenül.

- Hát ez nem jött össze – rántotta meg vállát önelégülten, ahogy felnézett a lányra. – Azt jelenti nő az erőm, és hamarosan az emberi alakomban is képes leszek befolyásolni bárkit.

- Befolyásolni? – döbbent le a másik.

- Pontosan, jól hallottad! Ez az én különleges képességem, csak idő kell, még a testem is befogadja. Bármilyen érzelmet rá tudok erőltetni bárkire, akire csak akarom. Harag, szeretet, gyűlölet, depresszió… bármit, egészen addig még a kiszemelt el nem pusztítja magát. – emelte fel az egyik fényképet a könyvespolcról. – De persze, ha akarom jóra is használhatom, mint például felerősítem a képességeket, bátorságot adok meg ilyenek. Tudod mekkora hatalom van a kezemben? – nézett újra a lányra. – Honnan is tudhatnád… azt sem tudod, hogy te milyen erők birtokában vagy. – rázta fejét.

- Ha jót is tehetsz, akkor miért nem arra használod? – tette fel a számára legfontosabb kérdést Min Ah.

- Ez egyszerű… - sóhajt fel. – Ahogy az Árny évezredek óta kénytelen nemet mondani a Sötétségnek, én sem tudok ellenállni neki. Vagyis… tudnék, csak nem akarok. Miért? Mert sokkal élvezetesebb rossznak lenni. – jelent meg előtte, szemei gonoszan villantak meg, s folytatta. – Nem tudom, hogy érted el, hogy ne tudjam kitörölni Tao emlékeit, de nagyon meg fogod járni ezt a tetted!

- El kell, hogy keserítselek Luhan, semmi közöm hozzá! - lépett ő is közelebb; alig öt centiméter választotta el őket egymás ajkaitól. – Lehet, hogy az a hiba a kis számításodban, hogy ezúttal ő nyitott felém? Vagy esetleg valaki vigyáz rám az árnyékból? Ki tudja. De egyet tudok, nem vagyok átlagos Őrző. Az összes eddigi elődöm minden porcikájában jóságos volt, de én kaptam elég pofont az élettől ahhoz, hogy azt mondhassam, van nem épp kedves oldalam is, amit ha kiharcolsz, könnyen megismerhetsz!

- Oh, tudom én, hogy milyen az az oldal, de nem tudsz vele ártani nekem… fele annyira sem vagy romlott, mint én! – hajolt egyre közelebb, s közelebb. – Viszont attól még nagyon is vonzó vagy számomra! – megragadta a derekát, s egy könnyű mozdulattal a könyvespolcnak nyomta, majd rátapadt ajkaira. Olyan erőszakosan tépte a lány ajkait, hogy az még csak tiltakozni sem tudott; minden erejét bevetve sikerült csak eltolnia magától, amin nagyon meglepődött, hisz eddig még csak hozzá sem tudott érni a másikhoz.

- Ezt meg hogy csináltad? – kapkodta a levegőt a fiú; még mindig szellemalakban volt, szóval nem értette, mi történt. Ilyenkor csak ő tud érinteni, vagy mégsem?

- Nem tudom, de most kinyírlak! – rúgásokkal sorozata meg a fiút, aki a falnak ütközve rogyott le a földre. A dühös lány megragadta a gallérját, felrántotta, s behúzott neki egyet, így végül elterül a szőnyegen – még csak megvédeni sem tudta magát, olyan hirtelen történt minden. Mire észbe kapott, Min Ah felette térdelt, kezében egy tőrt tartva, amit a nyakának szorított. Mellkasa gyorsan járt fel-le, s dühös tekintettel meredt az alatta fekvő fiúra, de nem tudta megtenni.

- Mázlid van, hogy a jó énem még mindig erősebb! – állt fel, s dobta el a tőrt. – Ha még egyszer a közelembe jössz… nem úszod meg néhány lila folttal, világos voltam? – ez egy olyan oldala volt a, amire egyáltalán nem volt büszke. Mindig is elnyomta magában, és el is fogja, amíg világ a világ, mert a jó énje sokkal-sokkal erősebb ennél. Ez arra az időszakra emlékeztette, amikor depressziós volt, s minden létező emberen kitöltötte a haragját – vagyis annak egy kis részét, mert, ha az egészet zúdította volna másokra, akkor mindenkit megölt volna maga körül. – Te is mondtad: nem vagyok tipikus Őrző, szóval ne akard látni, hogy mennyire nem vagyok az! – a fiú alakja szép lassan homályosodni kezdett, míg végül teljesen eltűnt, Min Ah pedig erőtlenül rogyott a földre.

Csalódott saját magában, mert hagyta, hogy a düh eluralkodjon rajta, és előtörjön az az énje, amit már rég elfelejtett, és még egy dolog volt, amit nem tudott elviselni.

- Az a szemét… ez volt az első csókom! – ütött egyet a padlóba, s elterült a földön. – A francba!