2013. augusztus 23., péntek

8. Fejezet





A napsugarak lassan kúsztak végig a parkettán, míg végül meg nem állapodtak egy arcon: egy kimerült, meggyötört arcon. Min Ah tényleg minden erejével azon volt, hogy elaludjon az éjszaka folyamán, de valahogy mégsem jött álom a szemére. Annyira felzaklatta mindaz, amit Luhan mondott neki, és tett vele, hogy egyszerűen túl feszült volt így az ábrándos képek nem jöttek el hozzá azon az estén.

Tao óvatosan nyitott be a lány szobájába – csak be akart lesni, hogy alszik-e még, vagy sem -, de amikor meglátta, hogy a földön fekszik azonnal odarohant hozzá.

- Min Ah-yah! Jól vagy? – hajolt kicsit közelebb, tenyerét az alvó arcára fektette, s meg közelebb húzódott hozzá, ujjai lassan a nyakára csúsztak. Már-már majdhogynem a puha bőrhöz értek ajkai, amikor a lány szeme kipattant, s tekintetük összetalálkozott. Azok a nagy fekete szemek rögvest magával ragadták a barna tekintetet. Valami megmagyarázhatatlan vonzalom következtében ajkaik közeledni kezdtek egymás felé. Már majdnem csókban forrtak össze, amikor egy könyv lerepült a polcról, és egyenesen a velük szemben lévő falnak csapódott.

- Ez meg mi volt? – kapta a könyvre a tekintetét Tao. Megtört a varázs, ami körülvette őket – sajnos. – Tudod nálatok elég furcsa dolgok történnek. – kezdett bele a fiú. – A nagymamád a levegőben jár, de titkos szobában mászkálsz, titkos tekercseket kutatva, furcsa helyeken kötünk ki, világmegmentő küldetésre invitálsz, és most még a könyvek is repkednek?

- Igen… ez tényleg elég furcsa volt… még magunkhoz képest is. – nevetett fel az Őrző, de csak feszültségoldás gyanánt, mert őt is kezdte kirázni a hideg a furcsa aurától, ami elöntötte a szobát.

- Hideg van itt. Menjünk! Úgy is van pár dolog, amit meg akarok kérdezni… és edzhetnénk is együtt, ha nem bánod. – mosolygott rá, miközben felhúzta a földről.

- Kicsit más vagy, mint a suliban… - csúszott ki a lány száján.

- Tessék?

- Hát… egy iskolába járunk. Láttalak párszor, de akkor másnak tűntél. – hajtotta le a fejét egy kicsit zavartan. Olyat mondott el, amit nem biztos, hogy kellett volna.

- Hogy-hogy másnak? – torpant meg a Kiválasztott, megragadta a lány kezét, és maga felé fordította.

- Semmi komoly. – mosolyodott el. – Csak olyan… félénknek tűntél. – erre a mondatra Tao azon nyomban elpirult, s a padlót kezdte el fixírozni.

- Öhm… azért mert tudod van az a lány, és… sose tudom hogy kéne viselkednem vele, vagy például akkor amikor nincs ott. Nem tudhatom, hogy mikor lát meg, és…ez frusztrál engem.

- Á, értem. – szontyolodott el egy kicsit – na jó, nagyon. Nem hitte el, hogy még most is csak Han Ah-ra gondol. – Szóval te… kedveled azt a lányt?

- Khm. Nem… vagyis igen! Várj, ez így túl… - sóhajtott fel, majd folytatta. – Az, hogy kedvelem egy kicsit furcsa kifejezés erre, mert ez nem az, de mégis vonzósom hozzá, érted? – próbálta meg elmagyarázni, de Min Ah csak értetlenül pislogott rá. – Hát, hogy mondjam? – indult meg újra a folyosón. – Amikor kedvelsz valakit, gyorsan kezd el verni a szíved, izzadni kezd a tenyered, nem kapsz levegőt, pillangók repdesnek a gyomrodban, és olyan boldognak érzed magad, hogy arra nem is találsz szavakat! – mutogatott vadul. – De amikor én meglátom Han Ah… csak a vonzalom van. Belülről késztetést érzek rá, hogy odamenjek hozzá, és… khm… de sosem teszem meg. – vakargatja tarkóját. „Lehet, hogy Luhan csinálta?” – suhant át a lány agyán. – „De minden, amit ennyi év után sikerült elérnie… az pusztán erős testi vonzalom?”

- Értem. – mosolyodott el Min Ah. – Akkor nem is faggatlak tovább erről, mert látom, hogy kellemetlenül érint. – utalt diszkréten a pirospozsgás arcra.

- Viszont én kérdeznék! – állt elé már az ajtóban. – Te éreztél már ilyet?

- A testi vonzalomra, vagy…

- Kedveltél már valakit, annyira, hogy majd beleőrültél? – Tao tekintete a kelleténél többet árult el a lány számára. Tudta, hogy bármilyen választ is ad, mindenképp elkeseredik majd. Ha igent mond, azt hiszi nem róla van szó – pedig de! Ha pedig nemet, akkor pedig elkönyveli, hogy esélye sincs nála, ami szintén nem igaz.

- Hát… nem tudom, hogy ez az-e, amiről te beszélsz, de valamit tudok. Érzek valamit valaki iránt már egy ideje. – reménykedett benne, hogy a szemkontaktus eléri a kellő hatást, és Tao nem érti teljesen félre azt, amit mondott.

- Milyen régóta? – jó jel volt, hogy nem szakította meg a szemkontaktust.

- Egy ideje. – direkt nem adott konkrét választ, de nem akarta tovább folytatni ezt a beszélgetést, ezért gyorsan témát is váltott. – Tao… van egy tetoválás a karodon ugye? – nézett le az említett testrészre.

- Igen, de miért? –egyértelmű, hogy nem értette mit akart.

- Milyen? Megmutatod? – bólintott majd felhúzta pulóvere úját. Ahogy Min Ah végighúzta ujjbegyét a fekete tintán, az azon nyomban ragyogni kezdett, de amint elemelte abba is maradt. – Ez tényleg az… - suttogta maga elé.

- Mi?

- Innen tudtam, hogy te vagy az. – nézett fel a fiúra, de a suttogást nem hagyta abba – elég közel álltak egymáshoz így is tökéletesen hallotta. – Nekem is ilyenem van, csak egy medálban. – húzta elő pólója alól nyakláncát, amin ott lógott az említett szimbólum.

- Ez hogy lehet? – fogta tenyerébe a másik is.

- Egyszerű… Te vagy a társam, vagyis én a tiéd. Érted… te vagy a világmegmentő hős, én pedig a társad.

- Kezdek egyre jobban hinni neked… tudod, néha elég nehezemre esik elfogadni azt, amibe csöppentem, de aztán történne ilyen, és ehhez hasonló dolgok, és… kezdenek elmúlni a kétségeim. – a szél fújni kezdett, belekapott Min Ah hajába, majd tovaszállt. Végigsöpört az egész házon, végül pedig távozott az egyik nyitott ablakon. – Ráadásul, ha egy ilyen lány mond nekem valamit, mint te, elég nehéz nem elhinnem. – csúsztatta a lány nyakára tenyerét, s nagyot nyelve készen állt a jelentőségteljes pillanatra: a pillanatra, amikor végre megcsókolja őt. Az Őrző oly rég vért már erre, hogy minden másodpercet idegtépően hosszúnak élt meg, de végül – most az egyszer nem szakította félbe őket senki, és semmi – ajkaik összeértek, s végre elcsattant az a csók. A lány a Mennyországban érezte magát; pillangók kezdtek el repkedni a gyomrában.

- huh. Ha tudom, hogy ez ilyen… előbb kipróbálom… - vette a levegőt szaporán Tao.

- Tényleg tudhattad volna! – mosolygott a fiúra.

- Fiatalság-bolondság, de most eljött az edzés ideje! – kacsintott a nagymama. – Utána meglátogathatnátok a pincét. – elviharzott mellettük, és újból elővette azt a bizonyos csengőcskét – csak most eggyel többet, mert a fiú is beszállt a játékba.

A Pandaboy élete legnehezebb, legkönyörtelenebb edzésén volt túl. A végére már visszasírta előző mesterét, aki fele ennyire sem volt szigorú – és fitt. Nagyokat lélegezve, izzadtan terült el a földön, miután nem sikerült elvenniük a tárgyat – és kudarccal zárult a nap.

- Bírod még? – hajolt fölé mosolyogva Min Ah.

- Te, hogy tudtad ezt évekig elviselni? – ült fel nagy nehezen.

- Kiskoromtól kezdve ilyen… nem is ismertem másfajta edzést. – ült le ő is. – Mondjuk most a szokottnál is keményebb volt… lehet, azért mert most már neked is kezd éledezni az erőd.

- Olyan erőm lesz, mint neked?

- Nem. – nézett rá komolyan. – Te a fény összes varázserejét birtoklod… sokkal hatalmasabb leszel nálam. – emelte az égre tekintetét. – Remélem nem lesz semmi baj… - sóhajtott fel.

- Hogy lenne? Itt vagyok neked, és te is nekem. Együtt… együtt legyőzhetetlenek vagyunk! – ölelte magához a lányt. „Hamarosan kezdődik. Ne légy olyan kegyetlen vele kérlek…”

4 megjegyzés:

  1. És a nagyika megint alkot XD De végre megvolt az első csók. Kíváncsian várom a folytatást :)
    És köszi

    VálaszTörlés
  2. nagyooooooooooooon jó lett *-----------* folytatááááást*-*

    VálaszTörlés