A napsugarak
lassan kúsztak végig a parkettán, míg végül meg nem állapodtak egy arcon: egy
kimerült, meggyötört arcon. Min Ah tényleg minden erejével azon volt, hogy
elaludjon az éjszaka folyamán, de valahogy mégsem jött álom a szemére. Annyira
felzaklatta mindaz, amit Luhan mondott neki, és tett vele, hogy egyszerűen túl
feszült volt így az ábrándos képek nem jöttek el hozzá azon az estén.
Tao óvatosan
nyitott be a lány szobájába – csak be akart lesni, hogy alszik-e még, vagy sem
-, de amikor meglátta, hogy a földön fekszik azonnal odarohant hozzá.
- Min
Ah-yah! Jól vagy? – hajolt kicsit közelebb, tenyerét az alvó arcára fektette, s
meg közelebb húzódott hozzá, ujjai lassan a nyakára csúsztak. Már-már
majdhogynem a puha bőrhöz értek ajkai, amikor a lány szeme kipattant, s
tekintetük összetalálkozott. Azok a nagy fekete szemek rögvest magával ragadták
a barna tekintetet. Valami megmagyarázhatatlan vonzalom következtében ajkaik
közeledni kezdtek egymás felé. Már majdnem csókban forrtak össze, amikor egy
könyv lerepült a polcról, és egyenesen a velük szemben lévő falnak csapódott.
- Ez meg mi
volt? – kapta a könyvre a tekintetét Tao. Megtört a varázs, ami körülvette őket
– sajnos. – Tudod nálatok elég furcsa dolgok történnek. – kezdett bele a fiú. –
A nagymamád a levegőben jár, de titkos szobában mászkálsz, titkos tekercseket
kutatva, furcsa helyeken kötünk ki, világmegmentő küldetésre invitálsz, és most
még a könyvek is repkednek?
- Igen… ez
tényleg elég furcsa volt… még magunkhoz képest is. – nevetett fel az Őrző, de
csak feszültségoldás gyanánt, mert őt is kezdte kirázni a hideg a furcsa
aurától, ami elöntötte a szobát.
- Hideg van
itt. Menjünk! Úgy is van pár dolog, amit meg akarok kérdezni… és edzhetnénk is
együtt, ha nem bánod. – mosolygott rá, miközben felhúzta a földről.
- Kicsit más
vagy, mint a suliban… - csúszott ki a lány száján.
- Tessék?
- Hát… egy
iskolába járunk. Láttalak párszor, de akkor másnak tűntél. – hajtotta le a
fejét egy kicsit zavartan. Olyat mondott el, amit nem biztos, hogy kellett
volna.
- Hogy-hogy
másnak? – torpant meg a Kiválasztott, megragadta a lány kezét, és maga felé
fordította.
- Semmi
komoly. – mosolyodott el. – Csak olyan… félénknek tűntél. – erre a mondatra Tao
azon nyomban elpirult, s a padlót kezdte el fixírozni.
- Öhm… azért
mert tudod van az a lány, és… sose tudom hogy kéne viselkednem vele, vagy
például akkor amikor nincs ott. Nem tudhatom, hogy mikor lát meg, és…ez
frusztrál engem.
- Á, értem. –
szontyolodott el egy kicsit – na jó, nagyon. Nem hitte el, hogy még most is
csak Han Ah-ra gondol. – Szóval te… kedveled azt a lányt?
- Khm. Nem…
vagyis igen! Várj, ez így túl… - sóhajtott fel, majd folytatta. – Az, hogy
kedvelem egy kicsit furcsa kifejezés erre, mert ez nem az, de mégis vonzósom
hozzá, érted? – próbálta meg elmagyarázni, de Min Ah csak értetlenül pislogott
rá. – Hát, hogy mondjam? – indult meg újra a folyosón. – Amikor kedvelsz valakit,
gyorsan kezd el verni a szíved, izzadni kezd a tenyered, nem kapsz levegőt,
pillangók repdesnek a gyomrodban, és olyan boldognak érzed magad, hogy arra nem
is találsz szavakat! – mutogatott vadul. – De amikor én meglátom Han Ah… csak a
vonzalom van. Belülről késztetést érzek rá, hogy odamenjek hozzá, és… khm… de
sosem teszem meg. – vakargatja tarkóját. „Lehet, hogy Luhan csinálta?” – suhant
át a lány agyán. – „De minden, amit ennyi év után sikerült elérnie… az pusztán
erős testi vonzalom?”
- Értem. –
mosolyodott el Min Ah. – Akkor nem is faggatlak tovább erről, mert látom, hogy kellemetlenül
érint. – utalt diszkréten a pirospozsgás arcra.
- Viszont én
kérdeznék! – állt elé már az ajtóban. – Te éreztél már ilyet?
- A testi
vonzalomra, vagy…
- Kedveltél
már valakit, annyira, hogy majd beleőrültél? – Tao tekintete a kelleténél
többet árult el a lány számára. Tudta, hogy bármilyen választ is ad, mindenképp
elkeseredik majd. Ha igent mond, azt hiszi nem róla van szó – pedig de! Ha
pedig nemet, akkor pedig elkönyveli, hogy esélye sincs nála, ami szintén nem
igaz.
- Hát… nem
tudom, hogy ez az-e, amiről te beszélsz, de valamit tudok. Érzek valamit valaki
iránt már egy ideje. – reménykedett benne, hogy a szemkontaktus eléri a kellő
hatást, és Tao nem érti teljesen félre azt, amit mondott.
- Milyen
régóta? – jó jel volt, hogy nem szakította meg a szemkontaktust.
- Egy ideje.
– direkt nem adott konkrét választ, de nem akarta tovább folytatni ezt a
beszélgetést, ezért gyorsan témát is váltott. – Tao… van egy tetoválás a karodon
ugye? – nézett le az említett testrészre.
- Igen, de
miért? –egyértelmű, hogy nem értette mit akart.
- Milyen?
Megmutatod? – bólintott majd felhúzta pulóvere úját. Ahogy Min Ah végighúzta
ujjbegyét a fekete tintán, az azon nyomban ragyogni kezdett, de amint elemelte
abba is maradt. – Ez tényleg az… - suttogta maga elé.
- Mi?
- Innen
tudtam, hogy te vagy az. – nézett fel a fiúra, de a suttogást nem hagyta abba –
elég közel álltak egymáshoz így is tökéletesen hallotta. – Nekem is ilyenem
van, csak egy medálban. – húzta elő pólója alól nyakláncát, amin ott lógott az
említett szimbólum.
- Ez hogy
lehet? – fogta tenyerébe a másik is.
- Egyszerű…
Te vagy a társam, vagyis én a tiéd. Érted… te vagy a világmegmentő hős, én
pedig a társad.

- huh. Ha
tudom, hogy ez ilyen… előbb kipróbálom… - vette a levegőt szaporán Tao.
- Tényleg
tudhattad volna! – mosolygott a fiúra.
- Fiatalság-bolondság,
de most eljött az edzés ideje! – kacsintott a nagymama. – Utána meglátogathatnátok
a pincét. – elviharzott mellettük, és újból elővette azt a bizonyos csengőcskét
– csak most eggyel többet, mert a fiú is beszállt a játékba.
A Pandaboy
élete legnehezebb, legkönyörtelenebb edzésén volt túl. A végére már visszasírta
előző mesterét, aki fele ennyire sem volt szigorú – és fitt. Nagyokat
lélegezve, izzadtan terült el a földön, miután nem sikerült elvenniük a tárgyat
– és kudarccal zárult a nap.
- Bírod még?
– hajolt fölé mosolyogva Min Ah.
- Te, hogy
tudtad ezt évekig elviselni? – ült fel nagy nehezen.
-
Kiskoromtól kezdve ilyen… nem is ismertem másfajta edzést. – ült le ő is. –
Mondjuk most a szokottnál is keményebb volt… lehet, azért mert most már neked
is kezd éledezni az erőd.
- Olyan erőm
lesz, mint neked?
- Nem. –
nézett rá komolyan. – Te a fény összes varázserejét birtoklod… sokkal
hatalmasabb leszel nálam. – emelte az égre tekintetét. – Remélem nem lesz semmi
baj… - sóhajtott fel.
- Hogy
lenne? Itt vagyok neked, és te is nekem. Együtt… együtt legyőzhetetlenek
vagyunk! – ölelte magához a lányt. „Hamarosan kezdődik. Ne légy olyan kegyetlen
vele kérlek…”
És a nagyika megint alkot XD De végre megvolt az első csók. Kíváncsian várom a folytatást :)
VálaszTörlésÉs köszi
Köszi. :) örülök, hogy tetszett. :D
Törlésnagyooooooooooooon jó lett *-----------* folytatááááást*-*
VálaszTörlésIgyekszem. :D köszi. :)
Törlés